Az Örömhír hirdetését mindannyiunknak életünk középpontjává kell tennünk

Azért vállaltam a diakónusi szolgálatot, mert vágyat éreztem arra, hogy mélyebben éljem meg a hitemet, és ezt az örömet másokkal is megosszam. Hiszem, hogy a diakónus hivatása egyfajta híd: kapcsolatot teremt az Egyház klérusa és a világ, a mindennapi élet között. Szeretnék jelen lenni ott, ahol az emberek élnek, dolgoznak, küzdenek – és ott tanúságot tenni Isten szeretetéről.

Számomra a diakónusi szolgálat nem csupán feladat, hanem elköteleződés: az életemet Krisztus követésének akarom szentelni, és a szentelés kegyelme által megerősítve szeretnék „jel lenni” – jelenlét, amely Istenhez vezet. Arra hívott az Úr, hogy szolgáljak, és e szolgálaton keresztül másokat is magammal ragadjak az evangélium öröme felé.

Minél inkább hirdeti valaki az Örömhírt, annál jobban megismeri Jézust. Az igehirdető egyre inkább behatol Isten titkának mélységébe. Pál írja a Korintusiaknak címzett levélben: „Jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!” (1 Kor 9,16)

Növekedjünk a hitben!

Aki hívőnek vallja magát és komolyan hisz Krisztusban, annak nem egy belső életre vonatkozó vallásosságot kell élnie! Ez nem személyes ügy. Az evangélium örömhírének másokhoz való eljuttatásának nyugtalansága kell, hogy izgasson minden hívő embert. Pál példája arra ösztökél, hogy levessük a kényelmesség ruháját.

Ma ez igen aktuális, mert mi, hívők nagyon befelé fordultunk. Ez azokról is elmondható, akik igazán mély hittel rendelkeznek. Mintha valóban feladtuk volna, hogy „úgysem tudjuk megváltoztatni a világot…” Dehogynem! Csak meg kellene próbálnunk!

Annál inkább növekszünk a hitben és Krisztus titkának ismeretében, minél inkább az ő hírnökei és tanúi vagyunk. Amikor evangelizálunk, mi is evangelizálódunk, ez mindennapi tapasztalat.

Amikor hirdetjük az Örömhírt, minket is áthat az evangélium szelleme.

Az ige, amelyet másoknak viszünk, visszatér hozzánk, mert amennyit adunk, annyival többet kapunk. Erre van szüksége az Egyháznak is, a papoknak, a diakónusoknak és minden megkeresztelt hívőknek, aki részesül a királyi papság kegyelmében.

Az Örömhír hirdetését mindannyiunknak életünk középpontjává kell tennünk! A tanítványok megélték Jézus követését és hirdették az evangéliumot. Jó, ha az Egyház kifelé forduló egyházzá válik, nem a világ örömeiben találja meg magát, hanem, hogy hirdeti minden teremtménynek az evangéliumot és alázattal és örömmel elviszi az Úr Jézus örömhírét mindenhová, a családba, emberi kapcsolatainkba, lakókörnyezetünkbe, a társadalomba, az Egyházba, a politikába és mindenüvé az egész világon. Ez az igazi diakónia a szentelés kegyelmével megerősítve.

Sorra érkeztek a jelek Istentől

Isten szólítása nem egy pillanat műve volt, hanem egy lassan érlelődő folyamat. Több évtizedes barátság fűzött a plébánoshoz, aki egy idő után kimondta azt, amit én addig talán sejtettem: hogy alkalmas lehetek a diakónusi szolgálatra. Ezzel párhuzamosan egy hívő barátom is évekkel korábban felvetette, hogy érdemes lenne elgondolkodni ezen az úton – mintha Isten egyszerre több csatornán keresztül is próbált volna megszólítani.

Családi, életre szóló döntés

Feleségemmel teljes összhangban választottam ezt a mélyebb elköteleződési formát, de ennek milyenségét, komolyságát csak a felkészülés alatt fedeztem fel. A képzés elején sok tényező a hivatással kapcsolatban nem volt teljesen világos, de a szándék kezdettől egyértelmű volt. Feleségem végig támogatott, de gyerekeim is lassan rájöttek, hogy ez nemcsak egy újabb képzés, diploma, hanem az egész életet átformáló döntés.

Mit jelent ez a szolgálat az Egyházban és a mindennapi életben?

Férji, apai, nagyapai feladataim az idő előrehaladtával folyamatosan csökkennek. Munkahelyi elfoglaltságaim maradéktalan, pontos teljesítése mellett, amikor időm engedi, Pasaréten a Páduai Szent Antal Ferences Plébánián részt veszek az egyházközség szolgálatában. Ez nemcsak a liturgikus szolgálatot jelenti: plébánosunkkal egyeztetve igyekszem hídszerepet betölteni a hívek felé. Fokozatosan veszek át olyan feladatokat, amelyeket akár egyszerű hívőként is elláthatnék (közösségszervezés, hívek hittani továbbképzése, karitász, teremtésvédelem, stb.), de végzem idősek áldoztatását is. A szentségi kegyelemmel megerősítve közreműködhetek az áldozópapok terheinek csökkentésében.

Klerikusként örömmel végzem mindennap az Egyház imáját, a zsolozsmát, amikor tehetem, együtt a közösség tagjaival. A Szent János Kórházban bekapcsolódtam a betegek lelkigondozásába, illetve igény szerinti áldoztatásban is kisegítek, összhangban az eddig ezt a munkát végző munkatársakkal. Amennyire szükség lesz rá az elkövetkezendő időben, készen állok arra is, hogy keresztelést, esketést, temetést, esetleg igeliturgia-végzést vállaljak, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy hiteles élettel minél több kereső embert az üdvösség felé vezessek.

Már a szentelésre készülés folyamán, de még inkább a szentelés után tapasztalatom, hogy szűkebb és tágabb környezetemben az emberek bátrabban fordulnak hozzám hittel, életvezetéssel kapcsolatos kérdéseikkel. Szintén fontosnak tartom, hogy a hasonló élethelyzetű hívő társaimnak személyes példámmal felhívjam a figyelmét, hogy az áldozópapok számának visszaesése idején a II. Vatikáni Zsinat óta újjáélesztett diakonátusi szolgálat vállalása egy kiváló lehetőség arra, hogy segítsük az Egyházban a Krisztus által megkezdett evangelizációt – amire egyébként minden megkeresztelt hívőnek is küldetése van.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Pethes Ákos