„Az Úr nem arra vágyik, hogy az imában műsoros estet adjak Neki – velem akar találkozni”

Hogyan tudjuk a jelenlétet gyakorolni imádságaink során ingergazdag világunkban? Miért fontos azt kérni az Atyától, hogy „legyen meg a Te akaratod”? Milyen jelei vannak az élő, nem pusztán megszokásból végzett imaéletnek? – ezekről a kérdésekről készített interjút Matusek-Fekete Ágnes Csépányi Gábor atyával, aki nemrég a Váci Egyházmegye papjainak és diakónusainak tartott lelkigyakorlatot.

Dr. Csépányi Gábor atya

^{Forrás: Váci Egyházmegye}

Sokféle fogalmat használnak az imádságra. Hogyan írná körül, hogy miről is szól tulajdonképpen az ima?

A klasszikus definíció szerint az imádság párbeszéd Istennel – ha kinyitom a Katolikus Egyház Katekizmusát, ezzel a fogalommal fogok találkozni. A fajtái szerint pedig megkülönböztethetünk kérő, hálaadó, dicsőítő, engesztelő és közbenjáró imádságot.

Ez nagyon szép, de ha megnézzük, mind arra irányul, hogy az ember mit tesz az imában, és olyan jó lenne arra is figyelni, hogy Isten mit cselekszik! Ahogy Avilai Nagy Szent Teréz megfogalmazta, az ima a lélek Istenhez emelése, baráti beszélgetés a szerető Úrral. Hangsúlyoznám, hogy

fontosabb, Isten mit tesz az imában, hiszen az a Vele való találkozásról szól, és ha mindig csak arra figyelek, én mit teszek, nem fog valós találkozás létrejönni.

Ez épp így van az emberi kapcsolatainkban is. Az ima odavezet az igazi valóságunkhoz, abba a térbe, ahol lehetősége van Istennek megszólalni. Amikor ez a tér megnyílik, elkezdem megismerni azt, hogy ki vagyok én valójában Isten fényében.

Az ima Istennek szánt idő és figyelem, és az Úrnak nem arra van szüksége, hogy műsoros estet adjak Neki, hanem arra vágyik, hogy találkozzon velem, ehhez viszont szükség van arra, hogy elcsendesedjek, ami néha nagyon félelmetes lehet – főleg akkor, ha félek attól, hogy mit fog nekem mondani.

Gyakori jelenség, hogy egy hívő ember azt éli meg, akármit is mond, Isten nem szólal meg; olyan, mintha néma lenne. A némaságnak lehet oka az, hogy nem tudok elengedni egy adott témát, szorongatom a szívemben, így viszont Istennek nem jut tér, nem tud belépni.

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” – mondja Jézus.

De ehhez ki kell nyitnom az ajtót, és be kell engednem Őt, teret adva számára. Ha nagyon magammal vagyok elfoglalva, nem lesz számára hely. Ha pedig tartok attól, hogy mit fog nekem mondani, akkor nincs más dolgom, mint megosztani a félelmem Vele, és akkor máris a valóságnál járunk, ami alapján Isten meg tud szólítani. Nem ott szólít meg, ahol nem vagyok, hanem ott, ahol vagyok, mert Ő az, Aki van.

Nem fogja rám törni az ajtót, hanem zörget, kopogtat, de rám bízza, beengedem-e vagy sem.

^{Forrás: freepik.com}

Vannak, akik meghatározott rutin szerint mondják el sorban az imádságaikat. Mennyire tartja ezt jónak, vagy fontosabb inkább, hogy szabadsággal álljunk minden imaidőhöz?

Azt gondolom, szabadon beszélgetni jobb, mint előre meghatározott dinamikák szerint, viszont kétségkívül vannak olyan minták, melyek abban segítenek, hogy elmélyüljön a beszélgetés. A népi imák, vagy amit a liturgia kínál számunkra, közelebb vihetnek Istenhez, és a szabadságom abban áll, hogy eldönthetem, beengedem-e ezeken keresztül Istent.

Ha pusztán mechanikusan ismételgetek imádságokat anélkül, hogy lélekben jelen lennék, akkor kérdéses, hogy van-e értelme az egésznek. De ha teljes szívvel elimádkozok egy rózsafüzért vagy mondjuk elmondok 50 Miatyánkot, átelmélkedem azokat, és mindez segít figyelni, lecsendesedni, nem hiábavaló, amit teszek.

A rózsafüzér Jézus életének titkait szemlélő ima. Vannak, akiknek segít a ritmikus ismétlődés, és Szent Ignác is javasolja azt az imamódot, amikor egy szentírási szakaszból kiválasztok egy-egy számomra jelentőségteljes szót vagy szókapcsolatot, majd a légzésem ritmusának megfelelően ismételgetem azt, így mélyítve az imádságom.

„Nem imádkoztam reggel/este” – olvassuk sok lelkitükörben a gyónásra való felkészülésünknél. Valóban bűn-e az, ha eltelik egy nap imádság nélkül, vagy megvan a szabadságunk arra, hogy adott időszakokban ne forduljunk Istenhez, például, mert haragszunk Rá?

Szerintem itt az a kérdés, hogy megmondom-e Neki, hogy haragszom Rád? Ha igen, akkor az már imádság. Vagy kifejezem-e Felé, hogy arra vágytam, hogy itt legyél, de te nem voltál itt velem?

Az emberi kapcsolatainkból hozva a példát; ha valaki úgy bünteti embertársát, hogy levegőnek nézi, azaz tagadja a létezését egy Isten képére alkotott teremtménynek, az talán az egyik legsúlyosabb dolog. Bűn, ha valaki köszön, és a másik ember azért nem köszön vissza, mert haragszik rá. Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatunkban is.

Egészen más, hogyha elmondjuk Neki, mi bánt bennünket, mert abból már el tud indulni a gyógyulás, a kiengesztelődési folyamat.

Közönyösnek lenni sokkal súlyosabb, mint valakinek megmondani, hogy haragszom rád, vagy egyáltalán haragudni. Az érzelmeinkről nem annyira tehetünk, és azoknak önmagukban nincs erkölcsi vonatkozásuk – az a kérdés, hogy mit kezdünk velük. Ha haragszom Istenre, akkor fontos, hogy beszéljek Vele erről.

^{Forrás: freepik.com}

„Legyen meg a Te akaratod!” – imádkozzuk a Miatyánkban, miközben gyakran arra kapunk buzdítást, hogy bátran terjesszük a kéréseinket Isten elé. Elsőre úgy tűnik, ez a két hozzáállás ellentmondásban áll egymással.

Szent Pál ennek kapcsán azt mondja, hogy mi „még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk, a Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal”. Hogyan lehet megengedni, hogy a Lélek imádkozzon bennünk? Mi az, amit tényleg érdemes kérnünk Istentől?

A Legyen meg a Te akaratod! fohászban azért imádkozunk valójában, hogy az Atya üdvözítő akarata teljesedjen ki bennünk, hogy elérjük azt a célt, amire Ő teremtett minket.

Isten a világot a saját dicsőségére teremtette, arra, hogy abba az isteni rendbe, szépségbe, jóságba és igazságba, ami Ő maga, beépüljünk. Így ezzel a kéréssel valójában annak a vágynak adunk hangot, hogy Ő legyen az Úr fölöttünk, és ne más. Mindenképpen lesz valami vagy valaki az életünk középpontjában, és miután minden más kevesebb Őnála, a szabadsági fokunk akkor a legnagyobb, amikor az Úr a középpont.

Ha tehát azt kérem, hogy legyen meg a Te akaratod!, azért fohászkodom, hogy a lehető legnagyobb szabadsági fokkal éljek, ami csak létezik, amire teremtettem. A szabadság pedig azt jelenti, hogy képes vagyok megtenni azt a jót, amit egyébként szeretnék.

Hogyan tudunk a temperamentumunknak, személyiségünknek megfelelően imádkozni? Mit tanácsolna azoknak, akikhez kevésbé áll közel a szemlélődés, és kissé nyughatatlan típusok?

A dinamikus személyiségű embereknek érdemes lehet az imádság helyét megváltoztatnia, illetve a mindennapi tevékenységekbe behívni az Urat.

• Például, amikor vezetek, befogadhatom az anyósülésre Jézust, és beszélgethetek Vele az út alatt.
• De kirándulni is elmehetek Jézussal, és kinevezhetek akár egy hegyoldalt vagy szántót számomra kedves imatérnek, ahol megélhetem, hogy kitágul a horizont, és Isten jelenlétébe helyezhetem magam.
• Lehet, hogy valaki akkor tud jól kapcsolódni Jézushoz, ha elmegy biciklizni és leteker 40 kilométert; akkor tegyen így bátran.

^{Forrás: freepik.com}

Azon viszont érdemes elgondolkodnunk, hogy mit jelent minőségi időt fordítani a másikra. Mondjuk van egy pár, akik eljárnak együtt futni, és ez minőségi időt jelent számukra. Olykor azonban a pár egyik tagja szeretné, hogy egy kicsit nyugodjanak meg, üljenek le, mert fontos dolgokról szeretne beszélni. Ebben az esetben a másiknak áldozatot kell hoznia, hogy ez megvalósuljon. Miért mondom ezt? Mert nem mindig én mondom meg az Istennek, hogyan lépjen be az életembe, sőt, a jelentkezése sokszor meglepetésszerű.

Úgy érkezik, ahogyan azt Ady írja; „mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos Istennek kijelölt időt dedikálni a napunkból.

November végén a Váci Egyházmegye papjainak és diakónusainak tartott lelkigyakorlatot az imádságról. Milyen gondolatokkal látta el őket?

Különféle imagyakorlatokat végeztünk el együtt, valamint hoztam nekik szentírási részeket és olyan kérdéseket, amelyek az imádságban való jelenlétet segítik. Mint minden más embernek, a papoknak is szüksége van arra, hogy időnként kicsit megálljanak az Isten előtt, visszatérjenek az eredeti, első szeretethez, megújítsák a szövetségüket, és felfrissüljenek az Úr jelenlétében. A lelkigyakorlat nem arról szól, hogy ők adnak valamit, hanem engedik megtölteni a szeretettankjukat. Új lendületet kapnak itt, és úgy mehetnek el, hogy az elmúlt hetet Istennel, csak Vele töltötték.

Rengeteg inger ér minket nap mint nap, rohanásban élünk. Hogyan tudjuk mégis a jelenlétet gyakorolni az imádságban?

Jézus azt mondja: „jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket” – vár tehát ránk, arra, hogy a szívén megpihenjünk.

Az első lépés az lehet, hogy egy pillanatra megállunk, és hagyjuk, hogy egy kicsit elrobogjanak a dolgok fölöttünk. Leülünk, és elkezdünk az Isten jelenlétébe helyezkedni, átgondolni, hogy amit teszek, azt kiért teszem, mi köze van az üdvösséghez, Jézushoz, és egyáltalán hozzám? Így elkezdek lelassulni, teret biztosítani az Úrnak, és már nem ötletszerűen vágok bele olyan dolgokba, amelyekre Isten nem is kér - ezek a tevékenységek csak szétszednek, és szorongóvá, agresszívvá tesznek, ráadásul nehezen fogok tudni kapcsolódni másokhoz, mert csak a saját problémáimat látom majd.

A Szentírásban többször olvassuk, hogy Jézus fölment egy hegyre imádkozni – vajon miért tett így? Kíváncsi voltam a módszerre, így kipróbáltam, és minden alkalommal azt tapasztalom, hogy mire a hegyre fölérek, sok dolgot lent hagyok. Rengeteg feszültség jön ki belőlem a mozgás által, miközben a horizont egyre tágul. Ami lentről még egy hatalmas hegynek látszik, amit meg kell mászni, a csúcsról visszanézve már nem is tűnik nagynak. Ráadásul a hegy illeszkedik a környezetbe, és láthatom, hogy a horizontnak csak egy része, nem a fő pontja.

^{Forrás: freepik.com}

Mindezeket megtapasztalva a szívem is kinyílik, és összefüggéseket ismerek fel az életemben. Hála születik a szívemben azért, amit a fizikai és lelki szemeimmel láthatok, és a hálával párhuzamosan megjelenik a dicsőítés. Talán

ezért jó időnként felmenni egy hegyre, valóságosan vagy képletesen, hogy onnan Jézussal lássam a dolgokat, egy magasabb perspektívából.

A félelem, a hajsza, a szorongás mindig beszűkíti a látószögemet, és egy idő után ezek kezdik el uralni az életem. De, amikor belépek a hálaadás légkörébe, és jobban figyelni kezdek arra, ami van és amit az Úr már megtett az életemben, semmint inkább arra, amit még nem, akkor a megajándékozottság légköre kezd el uralkodni rajtam, és felfedezem, hogy én az Úr szeretettje vagyok, hiszen rengeteg dolgot kaptam Tőle, milyen csodálatos is ez!

Így bele tudok simulni abba az érzésbe, hogy milyen jó, hogy ennek a szép teremtett világnak a részese lehetek.

Honnan tudhatjuk, hogy az imaéletünk élő, nemcsak megszokásból, lélek nélkül végzett tevékenység?

Onnan, hogy arról van szó az imaéletemben, ami van, ahol tartok épp, azaz nem egy maszkot húzok fel, hiszen a maszkomat nem tudja az Úr megszólítani, nem tud azzal párbeszédbe kerülni. Amikor leeresztem az álarcom, sebezhetővé válok, de mégiscsak akkor jönnek létre megrendítő találkozások és érnek felismerések.

Gyakran az ima együtt jár a rácsodálkozással, érzelmi érintődéssel, katarzissal - néha pedig ezek nem történnek meg, csak később, akár az imán kívül, vagy amikor az esti lelkiismeretvizsgálatban Jézussal visszatekintek a napomra. Ezek az apró meglátások, felismerések azok, amelyek élővé teszik az imaéletem, amelyek által bizonyossá válik, hogy valóságos kommunikáció zajlik Isten és köztem.

Lehet ez egy finom belső indítás, vagy ráérzés arra, hogy melyik irányba menjek, hogyan cselekedjek. Ha abban a pillanatban nem is látom, de utólag a gyümölcsökről meg fogom ismerni, valóban a Szentlélek súgott-e nekem. Úgy is mondhatnám, hogy az ima megállás és reflektálás a valóságra, Isten jelenlétében, Vele együtt zajló visszatekintés.

^{Forrás: freepik.com}

Mi a legfontosabb gondolat, amit szeretne átadni az imádság kapcsán, és még nem érintettük?

Nagyon fontosnak érzem tudatosítani, hogy Isten vágyik ránk. Tele van a Biblia erről szóló igékkel.

Nemcsak, hogy megteremtett minket, Ő kapcsolatba is akar lépni velünk.

Amikor Ádám és Éva elbukik, a Teremtő nem csak legyint egyet, mondván, hogy majd teremtek másikat, hanem Neki az az Ádám kell, aki elbukott, ezért utánamegy és kérdezi: „Ádám, hol vagy?”.

Amikor a választott nép honfoglalása zajlik, és Józsue ott áll, hogy bevonuljon az Ígéret földjére, azt mondja neki a szerető Isten, hogy ne félj, és ne aggódj, mert veled leszek, bármerre mész.

Ő az, aki kivezet minket a rabság földjéről, és az Ígéret földje felé hív folyamatosan. Aki nevünkön szólít: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” vagy máshol: „drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”.

Újra és újra kifejezi, hogy velünk akar lenni: „vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek”, vagy mikor azt mondja: „szomjazom”.

Isten velünk akar lenni, és a részéről megvan a készség arra, hogy amikor Felé fordulunk, valós párbeszéd alakuljon ki.

Sokszor rajtunk múlik, hogy ez megtörténik-e vagy sem, hogy fordítunk-e Rá figyelmet, időt és energiát. Ha pedig félek Felé fordulni, akkor el tudom-e ezt mondani Neki, vagy ha vágyom arra, hogy találkozzam az élő Istennel, de valamiért nem megy, ki tudom-e ezt fejezni Neki? Ha pedig nincs bennem vágy Felé, de szeretném, hogy legyen, akkor kérhetem, hogy vágyjak a Vele való találkozásra.

Ez a fontos; hogy onnan induljunk, ahol vagyunk, így Isten meg tud minket szólítani, és előbb-utóbb oda fogunk érkezni, ahol Ő van.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Váci Egyházmegye
Képek forrása: Váci Egyházmegye
Szerző: Matusek-Fekete Ágnes/Váci Egyházmegye