Keresztény életünk kihagyhatatlan összetevője az az igyekezet, amely a szentírásalapú erkölcs lehető legteljesebb megtartására irányul – függetlenül attól, hogy gyermekként, fiatal felnőttként, középkorúként, vagy csupán öregkorunkban részesültünk a keresztség szentségében.
A morálisan feddhetetlen élet, mint célkitűzés, tehát minden katolikus életében közös.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az erkölcsös életre való törekvésünknek többféle forgatókönyve lehet, melyek kimenetele nem minden esetben azonos.
Érezhetjük úgy, hogy szinte szárnyalunk és látványos gyorsasággal haladunk gyarlóságaink leküzdésével, de úgy is, mintha megnyomorítana bennünket a szabálykövetés igyekezete: szorongunk és egyre csak erőlködünk, szinte teljesen eredménytelenül – akár évtizedeken keresztül.
Mit tehetünk azért, hogy mi inkább előbbiek, mint utóbbiak csoportját erősítsük? Jelen cikkben ennek járunk utána.
Az erkölcshöz fűződő viszonyunk folyamatként is értelmezhető, melyben más belső folyamatokhoz hasonlóan idővel megjelenhetnek hangsúlyeltolódások, krízisek, és szerencsés esetben szintlépések is. Terjedelmi korlátokra való tekintettel ebben az írásban – vonatkozó szentírási szakaszokat segítségül hívva – az említett folyamat két főbb fejlődési szakaszát, és a kettőt egymástól elválasztó fordulópontot vesszük górcső alá.
Az első szakasz a beavató szentségekben való részesülést követő állapotot jelenti, melynek jegyei ennek megfelelően minden gyakorló katolikus számára ismerősen fognak csengeni.
Az alapozási szakaszban az erkölcsösen élt élet fő mozgatórugóját a bennünk élő megfelelési vágy képezi. Ebben a fázisban több irányba is igyekszünk megfelelni: számít nekünk a velünk aktív kapcsolatban álló személyek (fiatalkorban közülük is kifejezetten a tekintélyszemélyek) véleménye, fontosak számunkra az állampolgári kötelességek is, de leginkább az Egyház (ezen keresztül pedig Isten) által támasztott elvárásoknak igyekszünk megfelelni.
Ez utóbbi kapcsán az lehet az alaptapasztalatunk, hogy nem vagyunk képesek elérni a vágyott célt, s hogy számottevő energiákat füstölünk el, jelentős eredmények nélkül. Ha haladunk is előre az erényes élet terén, a figyelmünk mindig újabb és újabb tökéletlenségekre irányul, így soha nem találunk megnyugvást.
Végeláthatatlan húzd meg-ereszd meg élménynek éljük meg, ahogy a bűnbeesés után szentgyónáshoz járulunk, majd ismét bűnt követünk el, mindeközben pedig önmagunkkal elégedetlenül folyamatos bizonytalanságban gyötrődünk, hogy vajon Isten hogyan tekint ránk az újbóli visszaesések tükrében.
Három különböző forgatókönyvet veszünk számba az alapozási szakaszból kiindulva, amely szakasznak különös nehézsége, hogy nincs olyan kényszerítő tényező az életünk során, ami garantáltan továbblendítene belőle.
Az első forgatókönyv szerint akár életünk végéig is megrekedhetünk ebben az állapotban: jóllehet nem látunk lehetőséget arra, hogy bűneinktől, gyarlóságainktól végérvényesen megszabaduljunk, és rendszeres imaélet kialakítására sem akarunk időt, energiát szánni, mégis Istenhez szeretnénk tartozni, így – jobb híján – egész életünkre a gyarlósággal való megalkuvást választjuk.
Ennek megfelelően nagyobb ünnepekkor rendszeresen szentgyónáshoz járulunk, hogy megkapjuk a feloldozást egy javarészt ismétlődő elemekből álló bűnlista megvallása után, lényegi javulást azonban nem tapasztalunk. Ennek a szakasznak az ikonikus megtestesítőjeként eszünkbe juthat az a béna ember, aki a Bethesda-fürdőnél 38 éven át sem a gyógyulást ígérő medencébe lépni, sem a medencétől eltávolodni nem volt képes, s akire így talált rá végül a segítségére siető Jézus (vö. Jn 5,1-9).
Egy másik forgatókönyv szerint – az ismétlődő kudarcélmények és kilátástalanság miatt – idővel felhagyunk a küzdelemmel, és Istentől eltávolodva saját erkölcsi mércénkhez igazodva éljük életünket.
Végül pedig – egy harmadik forgatókönyvet valóra váltva – részben saját erőfeszítéseinknek, részben pedig Isten kegyelmének köszönhetően sikerrel eljuthatunk egy fordulóponthoz, amely megnyitja az immáron élethosszig tartó második, finomhangolási szakaszra nyíló ajtót.
Az erkölcsi élet terén a dimenzióváltást egyedül a Jézussal való személyes találkozás képes előidézni. Ennek beköszöntéhez egyszerre van szükség Jézus szuverén döntésére annak kapcsán, hogy milyen időzítéssel és milyen mértékben kívánja feltárni önmagát nekünk, valamint arra, hogy a rendszeresen végzett csendes imában őszintén Isten felé forduljunk.
.jpg)
A személyes találkozás mozzanata végtelenül intim, annak konkrét körülményei pedig mindenkinél egyediek. Akik akár csak egyszer is valóban átéltek ilyen találkozást a Feltámadottal, egy egészen finom, betöltő, szeretetteljes jelenlétről számolnak be, amelyet emberi jelzőkkel lehetetlenség megfelelő módon leírni.
A Szentírás azonban segítségünkre siet Jézus egyik mondatával, amely egy testi valóságunkból merített analógiával írja le az előbb említett belső tapasztalatot:
Bizony, bizony mondom nektek: kerestek engem, de nem azért, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. (Jn 6,26).
S valóban, ez az ige már alkalmas arra, hogy a lehető legpontosabban szemléltessük általa a Jézussal való találkozás lelki hatását: az emberi lélek úgy érzi magát tőle, mint az az emberi test, amely világéletében egy intenzív, vagy legalábbis lappangó, tompa éhségérzethez szokott, s most először igazán jóllakik.
Ez az újszerű lelki tapasztalat gyökeresen átformálja a morálhoz fűződő viszonyunkat, és bevezethet annak második, finomhangolási szakaszába.
Azután, hogy lelkünk a Jézussal való találkozás révén életében először igazán jóllakott, többé már nem éri be kevesebbel. Folyamatosan e végtelenül finom, betöltő isteni jelenlét után sóvárog, és ha megtehetné, többé ki sem lépne belőle.
Az idő múlásával azonban azt vesszük észre, hogy életünk bizonyos mozzanatai „zavarják a térerőt”, gyengítik ennek a lelki békét adó megélésnek az intenzitását. Mi több, felismerjük, hogy az isteni jelenlét érzékelése épp azon mozzanatok következtében mérséklődik, amelyeket a Katolikus Egyház bűnnek nyilvánít.
Annak érdekében, hogy a Jézussal való személyes kapcsolatunk a továbbiakban minél zavartalanabb lehessen, ezen a ponton lelki gyomlálásba fogunk, és elkezdünk egyre rendszeresebben szentségekhez járulni, aminek eredményeképp növekvő örömet és belső szabadságot élünk meg, továbbá önmagunk és közeli környezetünk számára is szembeötlő módon hagyunk magunk mögött olyan megkötözöttségeket, amelyekkel korábban, saját erőnkből nem bírtunk.
A finomhangolás szakaszában járva és az alapozási szakaszban ragadva vasárnaponként egyaránt részt vehetünk a szentmisén, és időről időre a gyóntatófülkénél is megjelenhetünk. A két szakasz buzgalmának indíttatása között azonban óriási a különbség: előbbi esetben immáron nem a görcsös megfelelni vágyásból cselekszünk, hanem
ahhoz az istenkapcsolati harmóniához igyekszünk újra és újra visszatérni, amelynek a bűnelkövetés utáni helyreállítására egyedül isteni segítséggel, a kegyelmi forrást hordozó szentségeken keresztül nyílik lehetőség.
Mindazoknak, akik ez utóbbi szakaszban tartanak, közös tapasztalatuk, hogy bár immáron helyes és erős motivációból, őszinte szándékkal akarnak Istennek tetsző életet élni, mégis újra és újra felülkerekedik rajtuk a bűn. Erre a feszítő belső ellentmondásra már Szent Pál is felfigyelt, aki a következőket írja:
…bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok kész. A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének rabjává tesz, amely tagjaimban van. (Róm 7,21-23).
A „tizenharmadik apostol” soraiból az ősbűn tovagyűrűző hatása köszön vissza, amellyel nekünk is számolnunk kell.
A finomhangolási szakaszban tehát adott az életünk végéig tartó feladat: az ősbűn halálig tartó, hátráltató hatását tudomásul véve saját részről egyre kevésbé akadályozni magunkban az isteni élet kibontakozását, egyre ritkábban kioltani lelkünkben a Szentlélek lángját, s ha ez olykor mégis megtörténik, akkor – Jézus irgalmas szeretetét elfogadva – a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségeinek vételével minél hamarabb visszatérni a már megismert finom, betöltő, szeretetteljes és egyedül kielégítő isteni jelenléthez.
.jpg)
A fentiek fényében úgy tűnik, sorsunk legalább annyira múlik rajtunk, mint Istenen. Ha a rendszeres, mindennapi csendes imát napirendünkre tűzzük, azzal megtesszük, amit mi megtehetünk: lelkünk ajtaja, ha csak résnyire is, de kinyílik. Jézustól pedig van egy ígéretünk, amely így hangzik:
Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem. (Jel 3,20).
Róla pedig tudjuk, hogy – velünk ellentétben – mindig tartja a szavát.
******************************************************************************
Az alapozó fázisból való továbblépéshez támogatást adhat az alábbi irodalom – a cikk szerzőjének ajánlásával:
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Ménesi Kristóf
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
