Egy örökbefogadás reményteli története

Amikor a férjemmel összeházasodtunk, nagy családot terveztünk, legalább három gyerekkel és csak abban nem tudtunk megegyezni, hogy kinek mi legyen a neve. Természetesnek, sőt magától értetődőnek tűnt, hogy lesznek gyerekeink, biztos voltam benne, hogy hamarosan én is tervezgethetem, hogy hogyan rendezzük be a gyerekszobát és készülhetek az anyaságra.

Miért nem jön a baba?!

Az első fél év után már mindenki a környezetemben azt mondta, hogy nagyon türelmetlen vagyok, egy baba akár két évet is várathat magára és még az is teljesen normális, nem kell aggódni, hogy miért nem sikerül. Biztos túlzottan rástresszelünk… Mégis minden hónap számomra egy kínszenvedés volt a remény hullámvasútján, reménykedve abban, hogy nem kell reménykednem már többet.

Minden hónap felétől vártuk a csodát, számoltuk a napokat, jelentőséget tulajdonítottunk minden rosszullétnek, minden fáradtságnak. Ha késett a menstruációm pár napot, akkor hol babaruhákat nézegettünk, hol kétségbeestünk, hol megfogadtuk, hogy ez még semmit nem jelent, nem gondolkozunk rajta, mert múltkor sem jött össze. Ha több napot késett, akkor már nem mertünk terhességi tesztet venni, hátha pont akkor fog megjönni. Pedig nem vagyok babonás… de mégis kialakultak a rituálék, eltelt két év és elkezdődtek a kivizsgálások.

És kinyílt Pandora szelencéje, amiben a vizsgálatok és megoldások végtelen tárháza szerepelt: vitaminok, népi módszerek, speciális tornák, étrendek, rengeteg vérvétel és további végtelen várakozással telt órák mindkettőnk számára.

Amikor közölték a férjemmel, hogy nem lehet gyermekünk, csak ha valami csoda történik, akkor lefagyott. Konkrétan mindent elfelejtett, amit mondani vagy kérdezni akart az orvostól és csak kiszédelgett a rendelőből. Természetesen hallotta a felkínált megoldási lehetőségeket, de nem igazán fogta fel. Csak azt hallotta, hogy a DNS-e sérült egy szakaszon és emiatt, az amúgy nem látható genetikai hiba miatt, csak matematikai esélye van gyermeket nemzeni. Hogy lehet ezt elmondani nekem és miben fog változni mostantól az életünk?

NaPro, lombik, örökbefogadás, gyerek nélkül?

Annyi embertől hallottuk, hogy ez akár válóok is lehetne. Elsőkörben a férjem hozta fel, mert gyötörte a gondolat, hogy miatta lehet, hogy nem élhetem át az anyaság örömét. Sok idő volt, mire elhitte nekem, hogy ez a nehézség nem választhat szét minket, de tennünk kell azért, hogy a kapcsolatunkban ne okozzon komoly sérüléseket. Hogy ez az pont, ahol muszáj érzésekről beszélni és tisztán látni, hogy miben van szükségünk segítségre.

Az Antropos Központba mentünk párterápiára, hogy megelőzzük a problémákat, mielőtt kialakulnának. Hogy a férjem merjen az érzéseiről beszélni én pedig ne értsem őt félre.

Hogy a döntéseinket tényleg közösen hozzuk meg kompromisszumok nélkül és alapos átgondolás után, hiszen még nyitva állt előttünk négy út: NaPro, lombik, örökbefogadás vagy pedig gyerek nélkül tervezzük meg az életünket.

Számtalan tanácsot kaptunk arról, hogy melyik a helyes út és hogy mit kellene csinálnunk vagy mit nem kellene, vagy milyen történetet ismernek ebben a témában, ami mellette vagy ellene szól bármelyiknek is. A NaPro-t nem ismerték, lombikos csodatörténet rengeteg volt, örökbefogadós rémtörténet szintén, gyerek nélkül pedig elég kevesen vannak az ismeretségi körünkben önként, de ennek a szempontjait is megismerhettük.

Viszonylag kevesen kérdezték, hogy nekünk mi a szimpatikus vagy hogy nekünk mi az, ami belefér, ha pedig elmondtam bármelyikről a saját érzéseimet, azt gyakran lesöpörték az asztalról.

Tették ezt sokszor olyan emberek, akik nem voltak még ilyen helyzetben, nem jártak utána, hallomásból ismerték a „tényeket” vagy egyáltalán nem ismertek minket.

Mi a NaPro-val kezdtük, mivel ez tűnt a legegyszerűbbnek – alapos cikluskövetéssel beazonosítani a peteérést és kihasználni ezeket a napokat (ez amúgy a Katolikus Egyház által is támogatott módszer). Így alacsonyabb spermiumszámmal is lehet eredményeket elérni és reméltük, hogy ez nálunk is beválthat. Mi adtunk ennek a lehetőségnek egy évet, bár tudtuk, hogy itt is nagyon kicsi az esélyünk, mivel orvosilag kizárták a természetes úton való fogantatást nálunk – és valóban hiába próbálkoztunk. Ettől függetlenül rengeteget tanultam a testem működéséről és nem bántam meg, hogy belevágtunk.

A legnagyobb dilemma a lombik program volt számunkra, több szempontból is.

• A férjem genetikai hibája egy születendő fiú esetén szinte biztos, hogy öröklődik és ugyanezt a megpróbáltatást nem kívántuk átadni a gyermekünknek. Ezt kevesen értették meg, hiszen ebben az esetben is nemzhetett volna gyermeket lombik programmal, vagy talán nem is akart volna gyereket vagy esetleg csoda történik és nem örökli, vagy lányunk születik. Ismertük ezeket a szempontokat, százszor átrágtuk őket, de amikor oda jutottunk, hogy hogyan mondanánk el a gyerekünknek és ő később a leendő feleségének…
• Igyekeztünk utánanézni a lombiknak egészségügyi szempontból is, hiszen nagyon vegyes információk érkeztek – akiknek már volt, számtalan egészségügyi problémára panaszkodott, de erről elég kevés kutatást és konkrétumot találtuk.
• Végül pedig a morális kérdése a lombiknak: megpróbáltam elképzelni, hogy milyen érzéseim lennének, ha a megtermékenyített petesejtjeimet lefagyasztanák, kirostálnák, kidobnák vagy az engedélyemmel másnál vagy kutatási célokból felhasználnák. Végig a természetes úton történő próbálkozással töltött évek alatt azért imádkoztam, hogy legalább egy hímivarsejt találkozzon egy petesejttel, csak legalább egyetlenegy lehetőség legyen számunkra, amelyből élet fakadhat. Nem tudnám feldolgozni, hogy ezek után a megtermékenyített petesejtjeim, ezek a lehetséges életek kárba vesznének.

Hagytunk magunknak időt megemészteni az információkat, a párterápián elmondani a kétségeinket vagy azokat a dolgokat, amikben nem értettünk egyet. Megtanultunk úgy beszélgetni egymással, hogy mindketten ugyanazt értsük alatta, vagy ha nem jól fogalmaz a másik akkor se értsük direkt félre.

Átgondolva és újraelemezve a saját érzéseinket a lombikkal kapcsolatban, fél év után arra jutottunk, hogy mindent mérlegelve az örökbefogadás lesz a mi utunk, így bele is vetettük magunkat ennek az igen bürokratikus folyamatába.

Kapcsolódás Istenhez, a közösségi segítség

Ekkor már nagyon vágytunk arra, hogy helyrehozzuk az Isten kapcsolatunkat is. Eleinte egyfajta büntetésként fogtuk fel a történteket és nem értettük, hogy miért pont velünk történik ez. Később én mérhetetlenül dühös voltam még ahhoz is, hogy imádkozzak. Hálás vagyok, hogy amikor nekem nem ment, akkor imádkoztak értünk nagyon sokan mások, sőt amikor elkezdtük az örökbefogadási folyamatot, akkor édesanyám elkezdett egy 9 hónapos imát egy olyan babáért, aki egyszer talán a mi gyermekünk lehet.

Elmentünk a Gyermekre vágyók lelkigyakorlatára, hogy segítséget kapjuk az imában és találkozhassunk hasonló helyzetben lévő párokkal is. Kár, hogy nem mentünk el előbb, mert minden korábbi kutatásunkat a lehetséges megoldásokról ott szakemberek ismertették, így rengeteg időt spórolhattunk volna meg. Megélhettük azt, hogy számunkra teljesen ismeretlen emberek imádkoznak értünk és szánják ránk az idejüket, így általuk úgy éreztem, hogy én is közelebb tudtam kerülni Istenhez és megerősített minket a várakozás hónapjai alatt. Mint később kiderült akkortájt fogant meg a kislányunk, akit később örökbe fogadhattunk.

Várakozás a csodára- az örökbefogadás

Az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (TEGYESZ) való első jelentkezéstől a tényleges örökbefogadásig 22 hónap telt el, ami rövidnek tekinthető itt a fővárosban, főleg egy újszülött kapcsán. Maga a jelentkezési folyamat 9 hónapig tartott a pandémia alatt, vizsgálták a körülményeinket, a pszichológiai állapotunkat, az elhatározásunk erősségét, részt vettünk tanfolyamon, majd végül megkaptunk a határozatot és kifogytunk a tennivalókból.

A várakozás olykor idegőrlő volt és sokszor úgy éreztem, hogy talán sosem leszünk anya és apa. Folyton aszerint terveztük a nyaralásokat, programokat, költözést, lakás felújítást, hogy elérhetőek legyünk, hiszen bármelyik pillanatban csöröghet a telefon, bármikor megszülethet a MI gyermekünk, sőt lehet, hogy már meg is született. Próbáltam őt elképzelni, olvastam az örökbefogadós csoportokban a történeteket és annyira közelinek és mégis olyan elérhetetlenül távolinak tűnt mindez.

A várakozásnak célt kellett adnom a saját mentális egészségem érdekében, így elvégeztem azokat a tanfolyamokat, amiket szerettem volna. Megpályáztam azokat a pozíciókat, amiket addig nem mertem. Elmentünk olyan helyekre, ahová addig sohasem. Kifestettük és berendeztük a gyerekszobát, mindig egyszerre csak pár dolgot vásárolva meg, hogy tovább tartson a folyamat. A felkészülésnek és egymásnak szenteltük ezt az időszakot.

Amikor csörgött a telefon épp munkába indultam és késésben voltam, este pedig indultunk volna nyaralni. Másnap már a kórházban feküdtem a pár napos gyönyörű, egészséges baba mellett, a férjem pedig megmozgatta a létező összes családtagunkat és barátunkat, hogy minden készen legyen mire hazamegyünk.

Sokáig nem mertem elhinni, hogy ez már végleges, hogy a remény már nem fog becsapni vagy tévutakra vinni, hogy nem álmodom és a kezemben tarthatom végre a kislányunkat.

Hogy minden ezzel kapcsolatos félelmem, mások félelmei elszállnak, mert mindenki, aki számít, képes elfogadni és szeretni minket feltétel nélkül, és Isten tervei velünk, az eddigi fájdalmak és veszteségek, végre értelmet nyertek.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Anonim tanúságtevő házaspár