Igenek és korlátok – egy önkéntes mérlege

Szerencsés dolog, amikor a szívünkhöz közel álló dolgokban, feladatokban önkéntes munkát vállalhatunk. Ez a munkálkodás azonban a mindennapokban, a család napirendjében és a saját szabadidő-menedzsmentünkben is komoly "beavatkozást" ejthet.

Hogyan kerüljük el ezeket, mit tegyünk, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára, és egyáltalán: mire tanít meg bennünket az önkéntes munka?

Ha valaki, akkor Szabó Eszter teremtésvédő hiteles forrásnak tekinthető ebben a témában. Az alábbiakban az ő tanúságtételét olvashatjátok.

Világéletemben az tett igazán boldoggá, ha egyszerre sokféle dolgot csinálhattam. A jogi kart végezve áthallgattam afrikanisztikára (szuahéliül mégiscsak tudni kell), művészettörténetre (egy teljes szemeszter a Szent Péter-bazilika tervezéséről, építéséről), miközben nomád madárgyűrűző táborokba jártam biológushallgatókkal. Szinte kódolva volt, hogy a pénzkereső munkán túl számos dolgot kipróbálok még az életben. A közösségekben, ahol megfordultam, általában szerveztem is a csapatot: voltam jogi egyesület titkára, majd a fenntarthatóság felé fordulva kerékpáros aktivista és közösségi komposztgazda. Mindegyik tevékenység adott valamit, de az igazi megérkezés élménye ekkor még váratott magára.

Egészen 2017-18-ig, amikor a teremtésvédelemmel és Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájával találkoztam. Az ökológiai válsággal kapcsolatos ismereteim és szerteágazó törekvéseim mozaikdarabkái hirtelen egyetlen tiszta képpé álltak össze. Így találtam rá a Naphimnusz Egyesületre, melynek 2020 óta tagja, 2024 óta pedig elnökségi tagja vagyok. Az egyesülettel olyan értékalapú, megtartó közösséget kaptam, ahol végre nem kellett magyarázkodnom a döntéseim, az átlagtól eltérő, egyszerűbb életmódom vagy az aggodalmaim miatt. Ám mindezzel persze rengeteg önként vállalt, fizetetlen munka jár együtt.

Amit a közös munka tanított

Önkéntesi pályafutásomat erősen befolyásolta, hogy taggá válásom egybeesett az egyesület örömteli, de kihívásokkal teli növekedésével: a Naphimnusz másfél évtized alatt egy szűk, szakmai baráti körből száz fő feletti, országos civil szervezetté vált. A különböző létszakaszok nagyon különböző hozzáállást kívánnak egy egyesület vezetésétől és önkénteseitől – ráadásul sokszor magának a változásnak, a minőségi ugrásnak a létét sem egyszerű tisztán látni.

Ebben a folyamatban mi is többször profi szervezetfejlesztők segítségét kértük – én ezeket az alkalmakat csak "élveboncolásnak" hívtam. Ezeken a szervezeti tréningeken rengeteg olyan képességet és tudást szedtem össze, ami a magánéletemre és a munkámra is nagy hatással volt.

Itt tanultam meg igazán, mit jelent a konfliktusok valóban tudatos kezelése. Még jobban megismertem a saját határaimat és a karizmáimat is: tisztábban látom, mi az, ami valóban jól megy nekem, és mi az, amiben a legjobb szándékaim ellenére sem működöm igazán jól.

A civilszervezeti lét megtanított arra is, mennyire eltérő kapacitással, munkastílussal és élethelyzettel érkezünk egy közös ügybe. Megérteni és érvényesnek elfogadni a másfajta nézőpontokat, pontosan és szeretettel kommunikálni – olyan tudás ez, amit ügyvédként a munkában és - kamasz gyerekek édesanyjaként – a családomban is nap mint nap nagy haszonnal kamatoztatok. Változásmenedzsmenttel sem foglalkoztam korábban tudatosan, holott valójában nagyon fontos – hiszen csak a változás állandó.

A határok meghúzása és a felelősség elengedése

Sok lelkes önkénteshez hasonlóan én is hajlamos vagyok arra, hogy a szívügyemért sokat feláldozzak – akár a pihenést, akár a személyes kapcsolatokat.

Fontos kijózanító élményem volt egy plébániai apukával folytatott teljesen hétköznapi beszélgetés. Elmesélte, hogy az ő édesanyja a 70-es, 80-as években csodálatos motiváltsággal és elkötelezettséggel épített közösségeket – a munkája áldás volt sokaknak, de ő gyerekként nagyon megszenvedte az édesanyja hiányát. Kedvesen, de határozottan intett engem is: vigyázzak, hogy a nagy lelkesedésben ne vonuljak ki a saját családom életéből. Ez a figyelmeztetés mélyen a szívembe vésődött (köszi, Albert!).

Megértettem, hogy a hatalmas munkabírás önmagában nem elég;

az egyetlen fenntartható út a feladatok elengedése (főleg, ha nem illik a misszióba vagy a stratégiába!) és a delegálás.

Megtanulni megbízni másokban, kinevelni új feladatvállalókat hosszadalmas és sokszor botlásokkal teli folyamat, de a saját egyensúlyom és a közösség jövője miatt elengedhetetlen. Nem mellesleg pont ezt tesszük szülőként is – ismét egy pont, ahol az önkéntesként megszerzett tudás duplán kamatozik.

Hit és élő gyakorlat

Az önkéntesség egy meglepő ajándéka volt számomra, hogy általa visszataláltam az egyházhoz is, éppen abban az időszakban, amikor a hitem kezdett elnehezülni, gépies rituálévá válni. Megismertem a katolikus egyház társadalmi tanítását, amiről gyerek- és ifjúkoromban – ciki, nem ciki – még csak nem is hallottam. Rácsodálkoztam, hogy

egyházunk nem pusztán elvont és magasröptű kinyilatkoztatásokat, hanem a mindennapi életre alkalmazható, konkrét válaszokat is kezünkbe ad.

Az önkéntesség bére – a magvetés csendes öröme

Néha frusztrál, hogy ezt a rengeteg fenntarthatóságért végzett munkát a társadalom nem tekinti olyan értéknek, amit pénzben ki lehetne vagy kellene fejezni. Ennek ellenére a motivációm nem csökken. Ahogy Ferenc pápa gyönyörűen megfogalmazta úgynevezett bolíviai beszédében – amit személy szerint én is különösen nagyra tartok:

teremtésvédőként, közösségi emberként nem nagyhatalmú irányítók, hanem egyszerű magvetők vagyunk. A mi feladatunk a magot elvetni, a növekedést már Isten és az idő adja.

A magvető ritkán látja azonnal munkája gyümölcsét. Ahogy az evangéliumban is a tíz meggyógyult leprásból mindössze egyetlenegy tért vissza köszönetet mondani Jézusnak, az életben is legtöbbször úgy vetünk el gondolatokat, kezdeményezéseket, hogy nem tudjuk, hol hullottak termékeny talajra.

De néha, váratlan pillanatokban mégis szembejön a visszaigazolás. Amikor belépek egy távoli településen a plébánia ajtaján, és ott virít a mi plakátunk; amikor egy ismeretlen templomban meglátom a borostyánlevelektől zöldellő keresztemet; vagy amikor a nyári tábor végén a legcsendesebb résztvevő lép oda megköszönni az élményt. Olyankor azért kihúzom magam, és arra gondolok: na tessék, mégiscsak volt értelme elvetni azt a magot!

*****************************************************************

A szerzőről: Darányiné dr. Szabó Eszter ügyvéd, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület aktív tagja és a Laudato Si' animátorok hazai koordinátora. Munkájában és civil szolgálatában a felelős gondolkodás, a közjó és a teremtett világ iránti elköteleződés áll a középpontban.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com
Szerző: Darányiné Dr. Szabó Eszter, ügyvéd, teremtésvédelmi önkéntes

Letölthető anyagok: