Irgalom a házasságban

Az irgalom szót a mai világunkban, a hétköznapi szóhasználatban alig találjuk meg. Ha megkérdeznénk nem hívő testvéreket, mit értenek e szó alatt, leginkább a megbocsátás szó jelentésével állítanák párhuzamba, de valószínűleg a legtöbbeknek teljesen hiányozna a szótárából. A lexikonok, értelmező szótárok az együttérző, segíteni akaró részvétként írják le egy nehéz sorsú vagy szenvedő ember iránt. A Katolikus Lexikon szerint az irgalom lehajló jóság a szenvedőhöz, készség a megbocsátásra.

„Boldogok az irgalmasok” (Mt 5,7)

De vajon annyi lenne az irgalom, irgalmasság, hogy bár az igazságosság alapján megérdemelnénk a büntetést, de kivételt tesznek velünk? Ha az Isten irgalmasságára gondolunk, abban is benne van a megbocsátó szeretet, de az irgalom sokkal inkább az ingyenes, feltétel nélküli szeretete, hogy ő a tetteimtől függetlenül (és nem azok ellenére!) szeret engem.

Ő soha nem vonja meg tőlem a szeretetét, ezt nem befolyásolják az én tetteim.

Ezért mondja a teológia, hogy Isten végtelenül irgalmas, és Isten első cselekedete az ember felé az irgalom. (Ettől függetlenül a tetteim erkölcsileg megítélhetők, lehetnek jók vagy rosszak.) Ha ezt a szeretetet megtapasztaljuk bármilyen módon, akkor tudjuk ezt továbbadni a családunkban, a házasságunkban, a kapcsolatainkban.

A szeretet nem cselekedet, hanem ez a befogadás: az Isten önközlésének elfogadása és továbbadása.

Hogy van ez a házasságban?

Fiatalon sokan a házasságra vágyaink beteljesedéseként tekintünk. Azt hisszük, hogy ez a válasz az intimitás iránti éhségünkre, a biztonság iránti vágyunkra és a szexuális igényeinkre. Úgy képzeljük, ha megtaláljuk az ideális társat, akkor biztosan elégedettek leszünk. Aztán megházasodunk.

És alig múlnak el a mézeshetek, hamarosan szembesülünk az első konfliktusokkal, különbözőségeinkkel, és nemcsak a másik hibáival, de saját éretlenségünkkel, önzésünkkel és büszkeségünk csúf valóságával is. Ez enyhén szólva megrázó és kellemetlen tapasztalat. Miért nem működik? Hiszen jártunk jegyesoktatásra, elolvastunk egy csomó könyvet a házasságról, hogy eshettünk bele ebbe a gödörbe? Hogy bánthat meg ilyen gyakran az, aki szeret, és hogy bánthatom meg azt, akit szeretek? Mi a baj velünk?

A szeretet iskolája

Ezeket a kérdéseket minden házasságban élő előbb-utóbb felteszi magának. És rá kell ébrednünk, hogy annak ellenére, hogy valóban szeretjük a társunkat, mégis rendre a saját igényeinket és vágyainkat választjuk az övével szemben.

És ha küzdünk egymásért, a házasságunkért, akkor megértjük lassan, hogy a házasság nem az önmegvalósításról szól.

Nem a szexuális vágyak kielégítéséről, az érzelmi megerősítésről, hanem ez a szeretet iskolája. És mint a szeretet iskolája, nem a társunkkal, hanem saját magunkkal vagyunk párbajban a bűneinkkel, elsősorban az önzésünkkel. A házasságban naponta meg kell halnia bűnös önmagunknak.

Tökéletlenek vagyunk

A családban, a házasságunkban rengeteg lehetőségünk adódik irgalmat adni és kapni. Tudom-e én is feltétel nélkül, nagyvonalúan, a másik bármilyen hibájától függetlenül szeretni őt?

Egy házasság két tökéletlen ember kapcsolata, amiben mindkettőnknek kell tanulnia bocsánatot kérni és megbocsátani.

Egyetlen házaspár sem jut messzire a közös életúton anélkül, hogy az egyik fél meg ne sértené a másikat. Majd a másik fél az egyiket. Ezek a kellemetlen mérföldkövek megkövetelik az odafigyelést, a kedvességet, az együttérzést és a türelmet.

Persze elméletben ez nagyon szép, a valóságban viszont átkozottul nehéz. Az irgalom itt is sokkal több a puszta megbocsátásnál: ezáltal kiszélesedik, elmélyül, fokozódik a házassági kötelék.

A társam megbocsátása és feltétel nélküli elfogadása révén ritka és értékes ajándékot kaphatok - azt az ajándékot, hogy teljesen önmagamként szeretnek.

Védekezésem elkezdhet leomlani; a szívem gyógyulni. Csak így lehet megtanulnom az igazi intimitás jelentését és az örömöt, amit ez hozhat.

Sosem késő elkezdeni!

Ákos és Klári majdnem negyed évszázada házasok, gyermekeik felnőttek, a legkisebb is nagykorú lett. Keresztény házaspárként együtt jártak vasárnaponként templomba, alapvetően békében éltek egymás mellett, de kissé megfáradt a kapcsolatuk.

Ákos – szenvedélyes horgászként - tavaly az 50. születésnapjára egy izgalmas külföldi hegymászó-túrát kapott ajándékba a nagycsaládtól. Izgatottan készült rá, az élményekre nyitottan ment el, de amire nem készült fel, hogy a túrán a szálláson egy egyedülálló nővel találkozott, akivel néhány pohár bor és rövid beszélgetést követően egyéjszakás kalandba bonyolódott.

Hazatérve nem szólt erről Klárinak, meg volt zavarodva, lelkiismeret-furdalása volt, magának se tudta megmagyarázni a saját tettét. Klári végül majdnem egy hónap elteltével sarokba szorítva férjét követelte, hogy magyarázza meg különös viselkedésének okát.Ákos bevallott mindent. Klári először összeomlott, a váláson gondolkodott, elárulva érezte magát és a házasságukat.

Eljöttek párterápiára, és ki tudták mondani, hogy az utóbbi években a házasságukat természetes adottságnak tekintették, amit nem ápoltak megfelelően, nem vigyáztak rá, és bizony már egymással is kölcsönösen gyakran beszéltek olyan hangnemben, amiben a tisztelet szikrája sem volt fellelhető.

Megható volt látni, hogy amint elkezdtek azzal a szemmel egymásra tekinteni, amivel az Isten is tekint rájuk: mit szerettek meg a másikban, milyen jó tulajdonságai vannak, mik az erősségei a másiknak, sokkal nagyvonalúbban tudták elnézni a másik gyengeségeit, hibáit is. Küszködéssel teli volt beismerni melyikük hogyan hibázott, hol nem döntött a kapcsolatuk mellett.

A nagyjából fél éves közös munka közepén kölcsönösen meg tudtak egymásnak bocsátani (Klári a félrelépést, Ákos, hogy az utóbbi években nem kapott elismerést, megbecsülést a házasságukban). Onnan azt próbálgatták,hogyan tudják

teljesen új alapokra helyezni a házasságukat, amiben a nagyvonalúság, az irgalom, a szeretet lehet az uralkodó.

Elkezdtek heti rendszerességgel randizni. A folyamat végén Klári kifejezte, hogy nemcsak Ákosnak hálás, de tulajdonképpen a harmadik félként megjelent nőnek is, mert nélküle biztosan nem vágtak volna bele a házasságuk új alapokra helyezésébe.

Olyan békéről és szabadságról számoltak be, amelyet korábban soha nem tapasztaltak a kapcsolatukban. Ebben a folyamatban megerősödhettem abban, hogy

ha megvan bennünk az irgalmasság szándékának kicsi magja, és hagyjuk, akkor az Isten megsokszorozza, megáldja bennünk, és bőven termő fává növeszti azt.

Az irgalmasság, a jobbá válás a szeretetben nem egy olyan bútordarab, amit a házasságkötésünkkor az oltár előtt nekünk ajándékoz az Isten, és beállíthatjuk a nappalinkba. Inkább hasonlítható egy IKEA bútort tartalmazó dobozhoz, amihez kapunk útmutatót, de nekünk kell összeszerelni (ha kell, az ügyfélszolgálat rendelkezésünkre áll). Sőt időnként át is kell szerelnünk, elkopott alkatrészeket kicserélnünk. Rengeteg lehetőséget kapunk a gyakorlásra, hogy jobbá váljunk a szeretetben és az irgalmasságban.

Tökéletesek sosem leszünk, de érdemes gyakorolni, mert sokat lehet benne fejlődni és egyre ügyesebben csinálni. Van amikor ezt könnyebb kifejezni („Milyen csinos rajtad ez a pulóver!”), és van, amikor nehezebb („Úgy érzem, az ivásod egyre többször áll kettőnk közé!”)

Mámorító érzés ráébredni, hogy valaki, aki jobban ismer engem, mint bárki más a világon, még mindig szeret. Aki annak ellenére, hogy tisztában van sok-sok hibámmal és hiányosságommal, egyre jobban szeret.

Ez azt is jelenti, hogy a házastársam az, aki szembesíteni tud azzal, ha elkezdtem letérni a helyes útról, ha elkezdtem egyre kevésbé hasonlítani arra a személyre, akinek Isten megálmodott engem. Itt szintén vigyázni kell arra, hogy az irgalmasságot nehogy félreértsük: a másik figyelmeztetése nem jelenti a fejére olvasást, vagy a saját erkölcsi fölényem fitogtatását. A másik fölé kerekedés sosem lehet cél! Ha kifejezetten manipulálom a helyzetet, hogy a házastársam adósnak érezze magát vagy kiszolgáltatott helyzetbe hozom őt, az aláássa a házasságunkat.

Az én-közlések segíthetnek jól elmondani a bennünk lévő nehéz érzéseket (ahelyett, hogy „Már megint állandóan dolgozol, és későn jössz haza!” próbáljuk meg azt, hogy „Aggódom, hogy alig van egymásra időnk mostanában, mivel tudnék segíteni neked, hogy időben elindulj a munkából?”). Nem könnyű, és sokszor kapjuk meg azt a visszajelzést, hogy ez csak szavakon lovaglás, de higgyük el, hogy nagyon sokat számít! Bele lehet jönni akkor is, ha elsőre mesterkéltnek hatnak ezek a mondatok.

Az irgalmasság (ahogy a szeretet is) egy döntés.

Nem absztraktan, elvont módon, hanem konkrét cselekedetekben, viselkedésben, attitűdben kell a házastársam mellett dönteni. Sokat elmond a kapcsolatunkról, hogyan beszélek a munkahelyemen, vagy idegenek előtt a házastársamról. Figyelek-e rá, az ő igényeire, méltóságára akkor is, ha ő nincs jelen?

Isteni Irgalmasság vasárnapja

2000 óta Húsvét második vasárnapja az egész egyházban az Isteni Irgalmasság vasárnapja. Ekkor avatta szentté Szent II. János Pál pápa azt a Fausztina nővért, akire Jézus az Irgalmasság üzenetét bízta:

„Ma téged küldelek az egész emberiséghez, irgalmasságom üzenetével. Nem büntetni akarom a sérült emberiséget, inkább meg akarom gyógyítani, és irgalmas szívemre szorítani.” (Napló, 1588.) „Te vagy irgalmasságom titkárnője, erre a tisztségre jelöltelek ki a jelen és az eljövendő életben (...), hogy közöld a lelkekkel nagy irgalmamat, melyet irántuk érzek, és bátorítsd őket: bízzanak irgalmam mélységében." (Napló 1605 és 1567)

Mi mindannyian, akik házasságban élünk, arra vagyunk hivatottak, hogy irgalmasak legyünk azzal a csodálatos, szerető - és tökéletlen - emberrel, akivel összeházasodtunk.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Depositphotos, Freepik
Szerző: Kigyóssy-Bozsó Andrea