Istenkapcsolatunk mint a gyógyulás forrása

Isten mint helyettesítő kötődési személy? Pótolhatja az istenkapcsolat az emberi lélekben azokat a hiányokat, amelyek a családi, főleg gyermekkori sebekből forrásoznak?

Közösségi emberként, a felsőoktatásban tanítva és gyakorló pszichológusként rengeteg emberi sors, hívő emberi sors vesz körül. Örömteliek, és nagyon fájdalmasak is. Persze, az öröm és fájdalom minden emberi élet része, egyszer fent, egyszer lent vagyunk…

Amikor azt látom, hogy egy-egy nagyon nehéz háttérből érkező testvér élete kivirágzik, kibontakozik, és harmonikus saját családot alapít, sokszor eszembe jut: talán a hite is segíthette abban, hogy felülírja, meghaladja azokat a súlyos terheket, amelyekkel indult!

Máskor pedig épp azok a tapasztalatok jönnek közel, amikor egy-egy testvér minden erőt beletesz, hűségesen küzd, imádkozik évtizedeken át, mégis olyan szorító a hozott terhek súlya, öröksége, hogy az beárnyékolja a jelent, a jelen kapcsolatait is.

Szeretne változni az illető, de nem megy, főleg, ami a kapcsolatok biztonságát illeti.

Hűségesen, kitartóan jelen lenni a mindennapi életben, családban, munkában, szolgálatokban úgy, hogy közben folyamatos a belső bizonytalanság, a stabilitáshiány, a hősies életút.

Mennyi-mennyi átküzdött óra, nap, imádság van mögötte…

Központi jelentőségű tehát a kérdés: lehet-e az istenkapcsolat a gyógyulás forrása, és ha igen, miként, mi által? Vagy inkább csak elviselni segít a hit a hétköznapok küzdelmeit, azáltal, hogy reményt, távlatot, értelmet ad a küzdelmeknek, és vigaszt az Isten jelenléte, és a testvérek közössége által? Ez utóbbi is hatalmas ajándék, természetesen; nem csak az, ha valóban a szenvedés forrása, gyökere alakul át, enged szorításából.

Kötődési minta és istenkapcsolat: összeillési és kompenzációs hipotézis

A kérdés egy tudományos megközelítése a kötődéselméletet vonatkoztatja az istenkapcsolatra. Legkorábbi kapcsolatainkban, kiemelten az elsődleges gondozási személlyel – aki leggyakrabban az anya – tanuljuk meg, mit is jelent kapcsolatban lenni. Biztonságos, jó dolog, vagy épp fenyegető, szorongató. Megtanuljuk magunkról, hogy mennyire érezzük magunkat szerethetőnek, és a másikról, hogy mennyire elérhető, mennyire számíthatunk rá, mennyire válaszkész az érzelmi szükségleteinkre.

Később ezt a belső képet, kötődési mintát akarva-akaratlanul átvisszük a későbbi kapcsolatainkra, így az istenkapcsolatunkra is. Ez alapján lehet, hogy alapból biztonságosnak érezzük az istenkapcsolatunkat, de lehet, hogy pont fenyegetőnek vagy távolinak, elérhetetlennek stb…

Az Istennel kapcsolatos reprezentációnak mindig van egy tudatos és egy tudattalan része.

Tudatosan lehet, hogy jónak, szeretőnek gondolom Istent, akár a hittantanulmányok alapján, de tudattalanul mégis tarthatok tőle, vagy elérhetetlennek érezhetem.

A tudattalan rész az, ami inkább a kapcsolati tapasztalataink, korai kötődési mintáink által meghatározott.

Mindezek alapján feltételezhetnénk, hogy az Istennel kapcsolatos kötődési mintánk hasonlít a szüleinkkel kapcsolatban kialakult kötődési mintához. Ez azonban csak az érem egyik oldala.

Kirkpatrick¹ arról beszél, hogy gyakran a felnőtt ember olyan képet alakít ki Istenről, amely megfelel a koragyerekkori tapasztalatok nyomán kialakuló belső mintának, munkamodellnek saját magáról és a másikról: ezt összeillési hipotézisnek nevezi.

Létezik azonban egy másik mintázat is, melyet kompenzációs hipotézisnek nevezett el. Eszerint a hithez és az Istenhez mint kötődési személyhez azok az emberek menekülnek, akik eredeti kötődési kapcsolatukban nem találták meg a biztos menedéket és a biztos bázist, és magukról, a másikról, vagy mindkettőről negatív képet, reprezentációkat hordoznak. Részükről tehát egy kompenzáció az Istennel való kapcsolat keresése, ahol valami mást, újat keresnek és tapasztalnak meg.

Az istenkapcsolat élményei, megtapasztalásai új kapcsolati minta forrásává válhatnak, alternatívát kínálva a korábbi rossz berögződésekkel szemben. Így kialakulhat egy biztonságosabb kapcsolódás az Istennel, a hozott bizonytalan kötődési minták ellenére is. Ez pedig lassan-lassan kihatással lehet a többi, emberi kapcsolatra is, az új biztonságosabb minta felülírhatja a negatív kapcsolati mintákat. Ilyen módon, tulajdonképpen valóságosan gyógyulás forrásává válhat az Istennel való kapcsolat, a kötődési mintáinkban, emberi kapcsolatainkban is².

Gyógyulástörténetek

A lényeg sokszor a részletekben rejlik, ahogy a legtöbb kérdés is: hogyan, miként lehetséges ez? Hosszú, lassú folyamat eredménye a gyógyulás, vagy létezik valamilyen meghatározó fordulópont, amihez általában köthető? Mindenki számára elérhető ez a gyógyulás mint forrás, vagy kevesek kiváltsága, hogy ilyen mély istenkapcsolattal rendelkezhetnek, amely még a pszichológiai sebeket, mintákat is felülírja?

Egyelőre több a kérdésünk, mint a válaszunk. Kiindulásképp érdemes azokat a tapasztalatokat összegezni, melyek gyógyulástörténetekből levonhatóak.

Norvég kutatók³ interjús kutatást végeztek olyan hívő emberek körében, akik valamilyen sérült kötődési mintát hordoztak, gyermekkorukban súlyosan elhanyagoló vagy bántalmazó környezetben nevelkedtek, és istenkapcsolatuk vált a gyógyulás forrásává, mely segítette őket aztán az emberi kapcsolataikban is másképp reagálni, jelen lenni, nagyobb biztonságot megélni. Ami közös volt a meginterjúvolt 9 ember történetében: mindannyian küzdöttek a szerethetőség, nem vagyok elég jó szorongásával, azzal, hogy emiatt mások elutasítják majd őket, egyedül maradnak…

Évtizedes vallásgyakorló életük során az istenhitük reményt adott, valamelyest csökkentette fájdalmukat, de nem alakította át a szenvedésüket, alapvető kapcsolati, kapcsolódási problémáikat. Mindannyian arról számoltak be, hogy volt valamilyen meghatározó istenélmény az életükben, amely fordulópontot képezett. Ezek az egyszeri, vagy két-három alkalomból álló gyógyító élmények radikális változást hoztak ezután a meginterjúvolt emberek életében.

Az élmények sokfélesége (pl. közbenjáró imán szerzett tapasztalat, vagy épp egy belső indítás, ami munkahelyváltáshoz segítette az illetőt stb.) ellenére is

van egy szál, mely közös nevező volt ezekben: a szeretve levés, biztonság, egység megtapasztalása Istennel.

Arról számoltak be ezek az emberek, hogy többé nem érezték már magukat egyedül, olyan alapvető, mély tapasztalattá vált Isten velük "levése".

Túl azon, hogy ez az élmény nagy erőt adott számukra, elkezdte felülírni a kapcsolódási mintáikat is: gyógyult az énképük, elfogadóbakká váltak magukkal szemben. Képessé váltak közelebb engedni magukhoz az embereket. Kötődési, kapcsolati mintáik biztonságosabbá váltak.

Saját gyógyulásunk útjai

Különleges kegyelem, csoda tehát, amit megéltek? Egyfelől igen, másfelől nem. Különleges abban a tekintetben, hogy érezhetővé, megtapasztalhatóvá vált számukra Isten szeretete, sokkal élőbben és teljesebben, mint a korábbi – amúgy vallásgyakorló- életük éveiben. Mondhatnánk tehát ennek alapján, hogy kevesek kiváltsága ez a csoda.

Másfelől "csak" annyi történt, hogy a szívükig ért az a valóság, melyben mi magunk is élünk, mozgunk és vagyunk, ami a mienk is! Isten velünk léte, szeretete. Ez már nem kevesek kiváltsága, hanem mindannyiunké. Kérdés, hogy miként tudjuk úgy befogadni ezt a szeretetet, hogy bennünk is élővé váljon, átalakíthasson, gyógyíthasson bennünket.

A kegyelem mindig ingyenes ajándék, ilyen istentapasztalatot előidézni mi magunk nem tudunk. A szívünk előkészítése azonban nagyon is sokat vihet előre az úton: a rendszeres, szívvel végzett imádság, amikor helyet készítünk Isten befogadására, és az a lélektani munka, ami segít felismerni: mi az, amit mi magunk vetítünk Istenre korábbi kapcsolati sebeinkből, és ezáltal nagyobb szabadságra segít ezektől.

Összességében az örömhír az, hogy létezik Isten gyógyító szeretete, és ez gyógyítani tudja korábbi lelki sebeinket, sérült kapcsolati mintáinkat is!

Lehet maga az istenkapcsolatunk a gyógyulás forrása, emberi kapcsolatainkra vonatkozóan is! Az erről való tudás és a vágyakozás pedig már az első lépés lehet a gyógyulás felé vezető úton.

^{1 Kirkpatrick, L. A. (1992). An attachment-theory approach psychology of religion. The International Journal for the Psychology of Religion, 2(1), 3-28.}

^{2 i.m.}

^{3 Nygaard, M. R., Austad, A., Kleiven, T., & Mæland, E. (2020). Religious healing experiences and earned security. Pastoral Psychology, 69(5), 487-507.}

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Dr. Szabó-Jáki Zsuzsanna, klinikai szakpszichológus, a Bízd Rá Magad csapatának tagja