Jobb apa akarsz lenni? Akkor máris jó vagy!

Nagy öröm, hogy egyre több apa teszi fel a kérdést: jól csinálom-e? Ez ugyanis azt jelenti, egyre többen vagyunk, akik jól, jobban akarjuk csinálni, akik jobban működő apák szeretnénk lenni. De vajon mit jelent az apaság kapcsán a jó? És honnan tudom, hogy már ott tartok-e? Apák és dilemmáik, anyák és törekvéseik: közös gondolkodás apák napja kapcsán.

Mi az, hogy jó?

Amikor egy Apakulcs-tréningre összegyűlünk apák, nyolcan-tízen, mindig azzal a mondattal kezdem a napot: „Mi mind jó apák vagyunk.” Teljes bizonyossággal merem állítani.

Vajon mi a jó apaság kritériuma? Rögtön kettőt is mondok. Az egyik:

képes vagyok örömmel felismerni, mi az, amiben jól működöm, amit jól csinálok. Képes vagyok reálisan látni, mik az erősségeim.

És a másik:

azt is látom, hogy olykor tévedek, hibázom, elrontom. És hajlandó vagyok tenni azért, hogy változzak.

Nem az a jó apa, aki mindent irányítani akar, és az sem, aki mindig mindent megtesz a gyermeke kedvéért. Nem a parancsnok és nem is a rabszolga-apa a jó apa.

Persze nem könnyű eldönteni, egy-egy helyzetben mi a helyes mérték, hol húzódik a határ a kiszolgálás, az alárendelődés és az uralkodás között. Mert a jó apa olykor hajlandó engedékenyen alárendelődni, olykor határozottan képviseli az értékeket és szabályokat, olykor meg a kettő között keresi a helyes egyensúlyt.

Közelség és távolság

Változik az apaságról-anyaságról alkotott képünk, ahogyan az egymásra következő generációk alap-élettapasztalata is változik. Az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen nőtt a szülői szerepekkel, működéssel kapcsolatos szakirodalom mennyisége – és minősége is. Kétségtelen, hogy sokkal többet tudunk a lelki működésünkről, a gyerekeink lelkéről, az emberi kapcsolataink mozgatórugóiról, mint akár csak harminc-ötven évvel ezelőtt. Ez a tudás azonban felelősség is egyben: a tudást használnunk kell.

Ennek a tudásnak része az is, hogy az emberi kapcsolataink fontos összetevője a közelség-távolság szabályozása. Van, amikor közelebb szeretnénk lépni egymáshoz, máskor jól esik némi távolságot venni. Olykor terhes a túlzott közelség, máskor bénító a távolság. A szülő–gyerek kapcsolatban is érdemes figyelnünk és jól szabályoznunk a közelséget és a távolságot. Van, amikor a gyermekünknek odabújásra van szüksége, máskor azzal teszünk jót, ha engedjük, hogy a saját útját járja és kipróbálja magát. De mikor melyik hozzáállás a célravezető? Egyáltalán: mi a cél?

Éppen ezek végiggondolásához és felismeréséhez adunk segítséget feleségemmel, Margittal az Apakulcs és az Anyakulcs eszközrendszerével. A könyvekből, ingyenes online tesztekből és személyes találkozási lehetőségekből, tréningekből álló komplex struktúra a közelség-távolság szabályozásának mindkét oldalát megmutatja: a kapcsolódás és az elengedés párhuzamos szükségességét hangsúlyozza.

Mi, apák, könnyebben engedjük útjára a gyerekeinket, könnyebben adunk nekik kihívásokat; épp ezért: számunkra a közelebb lépés, az erősebb kapcsolódás megtanulása a nagyobb feladat. Az anyák az első pillanattól fogva a gyermekükkel való kapcsolódásban élnek, számukra tehát a távolabb lépés, az elengedés a nagyobb kihívás.

Miközben a gyerekeinknek mindkettőre szükségük van: erős, megtartó, biztonságos, bensőséges kapcsolódásra, ugyanakkor az önálló, szabad és felelősségteljes személyiséggé formálódásra is, amely csak az egészséges elengedés révén válhat valóra.

A kérdés azonban továbbra is az: vajon hogyan tudom eldönteni, hogy az adott pillanatban, az adott helyzetben, az adott gyerekemnek mire van igazán szüksége? Kapcsolódásra vagy elengedésre? Közelségre vagy távolságra? Átölelésre vagy útra bocsátásra?

Mindennapi kérdések sorakoznak előttünk nap mint nap, százával. Bekössem-e a cipőjét én? Utánavigyem-e az otthon felejtett uzsonnáját? Hagyjam-e a megbeszélt időn túl a gép előtt ülni? Beleszóljak-e, kivel barátkozzon? Tanuljak-e vele az érettségire? Segítsek-e neki munkát keresni?

Bármelyik kérdésre joggal válaszolhatok igennel is és nemmel is – egyik válasz sem jelenti azt, hogy jó vagy rossz szülő vagyok. Mert valójában minden kérdésre ugyanaz a válasz: attól függ… Attól függ, mire van valójában szüksége a gyerekemnek: összekapaszkodásra vagy önállóságra?

Vajon minden esetben van tökéletes döntés? Nem hinném. De mindannyian igyekszünk megtalálni a legjobbat – vagy legkevésbé rosszat. Nekem, nekünk jó támasz a döntésben az a hármas iránytű, amelyet apák és anyák számára dolgoztunk ki. Egy viszonylag egyszerű, könnyen lefuttatható gondolatmenetet ajánlok megfontolásra minden apának és anyának. Nekünk segít. Ha nektek is, az nagy öröm!

Ami a döntésekben segít: a hármas iránytű

Az Apakulcs és az Anyakulcs könyveiben és programjaiban használjuk sikerrel ezt az iránytűt, mert akár az erősebb kapcsolódás, akár az egészséges elengedés, tehát a közelebb lépés és a távolodás módját keressük, ez a három fogalom hatékonyan eligazít bennünket – azaz segít tudatosabb apává és anyává válnunk.

Az iránytű három kulcsfogalma: képesség – vágy – szükséglet.

Vegyünk egy egyszerű esetet. Kisgyermekünk fejébe veszi, hogy ő márpedig nem vesz kabátot a sétához, pedig odakint négy fok didereg. Az első kérdés az, vajon képes-e kabátot venni. A válasz egyértelmű: igen. A második kérdés, vajon vágyik-e arra, hogy kabátot vegyen. A válasz nyilvánvaló: nem. Ismerek szülőket, akik ennél a pontnál meg is állnak, és azt mondják: ha nem akar, hát nem akar, legfeljebb fázik egy kicsit. Igen ám, csakhogy a fázásnak és a megfázásnak messze ható következményei vannak egy család életében. Érdemes hát feltennünk a harmadik kérdést is: szüksége van-e (neki és a családnak) arra, hogy kabátot vegyen? A válasz egyértelmű igen. És mivel kisgyerek esetében a szabályokat még egyértelműen mi, a felnőttek hozzuk, a döntés is könnyebbé válik: “Értem, hogy nincs kedved, de sajnos mégis muszáj, különben megfázol.”

Létezik olyan helyzet is, amikor a képesség mellé vágy társul, de szükséglet nem. – Apa, ehetek egy Túró Rudit? – hangzik a kérdés délután négykor. A képesség vitán felül áll. A vágy is egyértelmű. És az is, hogy valójában az egészséges fejlődéshez semmi szükség még egy Túró Rudira. Ha ebben a helyzetben nem a felelősségre nevelést tekintem elsődlegesnek, könnyen lehet, hogy némi magyarázat után nemet mondok. Ha azonban a kapcsolódást tekintem feladatomnak, vagyis a gyerekem megszeretgetését, akkor nyugodt szívvel bólintok a kérdésére.

Érdemes azt is időben felismernem, ha a képesség hiányzik egy adott tevékenységhez. Hiába várom el a gyerekemtől, hogy cserélje ki a biciklijén a defektes gumit, négyévesen erre még bizonyára nem képes. Még akkor sem, ha vágyik rá (mert szerelni nagyfiús dolog), és erre a készségre majd később is szüksége lenne. A realitás azonban az, hogy ma még ez nem megy neki – és ez rendben van így.

A hármas iránytű tehát segít eligazodnunk a szülői döntéseinkben – és jobban megértenünk, miért is vagyunk mi felelősek, és mi az, amit a gyermekeinkre hagyhatunk.

Szülői dolgaink

Van egy olyan érzésem, hogy mi, szülők – apák és anyák egyaránt – mintha összezavarodtunk volna.

Annyira igyekszünk eltávolodni a merev, szigorú, szabály- és előírásalapú neveléstől, hogy a nagy eltávolodásban mintha elvesztettük volna a kapaszkodóinkat.

Szó sincs arról, hogy visszasírnám a Spock-féle “etetni pontosan három óránként” rendszert. De ettől még az sem igaz, hogy az újszülött valamiféle misztikus mindentudással érkezik a világba, és valójában érzi, tudja, látja, hogy mi a jó neki, mire van szüksége – így aztán elegendő, ha mi, szülők, ráhagyatkozunk gyermekünk megérzéseire és azokat követjük.

A hármas iránytű abban segít bennünket, hogy a gyermekünk is és mi is elégedettek legyünk a közös dolgainkban.

1. Érdemes mindenekelőtt azt tisztázni: mi az, amire a gyermekünk már képes?

Fizikailag, szellemileg, vagy akár lelkileg. Ha ezt a kiindulópontot nem tévesztjük el, akkor sokkal könnyebben tájékozódhatunk a saját elvárásaink realitásáról.

2. A második kérdés: mi az, amire a gyermekünk vágyik?

Fontos tudnunk, hogy milyen álmai, vágyai vannak, mi az, aminek a legjobban örülne, ami igazán boldoggá tenné.

3. A harmadik kérdés pedig: mi az, amire a gyermekünknek szüksége van?

Mi az, ami a fejlődéséhez, növekedéséhez, emberré válásához elengedhetetlen?

Az együttműködés a siker záloga

Apák napja kapcsán (is) érdemes együttműködésekben gondolkodnunk. Három szinten érzem ezt lényegesnek.

Először: érdemes ránéznünk saját apai működésünkre, és békét kötnünk saját magunkkal. Fejlődni szeretnénk. Tehát jó apák vagyunk. Mi az, ami ösztönösen jól működik az apaságunkban? Mi az, amire büszke lehetek? A kapcsolódásban vagy az elengedésben vannak-e nagyobb sikereink? És melyek azok a területek, ahol érdemes lenne még fejlődnünk? Hol találunk kihívást a magunk számára? A végiggondolásban sokat segít, ha kitöltjük az Apakulcs és az Anyakulcs oldalán található ingyenes teszteket. Igazabb és teljesebb képet kapunk magunkról.

Másodszor: érdemes ránéznünk a társunk működésére – ha van társunk a gyermeknevelésben. Fontos látnunk az ő erősségeit és korlátait. És leginkább: beszélni, beszélgetni, megbeszélni: nyílttá tenni egymás előtt az erősségeket, gyengeségeket, örömöket és félelmeket. Akkor tudunk együttműködni és egy húron pendülni, ha tisztában vagyunk azzal, mit várhatunk egymástól.

Harmadszor: a gyermekünk nem munkadarab, akit a tudta és akarata nélkül formálhatunk. Érdemes megszólítani, megkérdezni, megérteni, ő hogyan működik és miképp illeszkedik a hármas iránytű aktuális helyzetébe.

Mire képes, mire vágyik, mire van szüksége?

Apák napja kapcsán kívánok minden családnak jó együttműködéseket – a saját családunkat is beleértve!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Süveges Gergő, újságíró, kommunikációs tréner, az Apakulcs alapítója és az Anyakulcs társalapítója