Láthatatlan munka a családban - bizdramagad.hu

Van olyan, hogy láthatatlan munka? Hogyne lenne. Amióta felhagytunk a falusi földműves életformával és a városban sem a lakhelyünk mellett van a cipész-, az asztalos- vagy a pékműhelyünk, azóta a munka bizony nagyrészt láthatatlan.

A munka az a tevékenység lett, ami leginkább egy hely (Apa megy dolgozóba – mondja az ötéves; Mikor jössz meg ma a melóból? – kérdi a feleség) vagy egy téma (Mi volt odabent?), amiről a családban beszélünk. Már ha beszélünk róla egyáltalán. Mert kérdés, hogy egy informatikus, egy könyvelő vagy például egy céges adminisztrátor mit tud otthon referálni a napi munkavégzéséről úgy, hogy lássuk is magunk előtt... Lehet, hogy annyi marad belőle, mint a sulibeszámolókból: Jó volt az iskolában, és amúgy semmi nem történt…

Bizony, a „nagy” társadalmi munkamegosztás idején már nem látják egymás munkáját a családtagok, az voltaképpen láthatatlan marad: régóta gond az is, hogy a felnövekvő gyerekek keveset látják a felnőtteket dolgozni. A munka az, amiről csak hallanak. Amit látnak, az a buszsofőr, a pedagógus, netán a doktornéni munkája – és ez kevés. Nem látnak folyamatokat, tervezést és megvalósítást, kitartást és sikert.

A fentiek a pénzkereső láthatatlan munkáról szólnak – családi láthatatlan munkának pedig nem a pénzkereső, hanem a napi létfenntartó tevékenységet szokták nevezni. Ez alá sorolandó, hogy legyen otthon vacsora, hogy tiszta legyen a ruhánk, be legyen fizetve a rezsiszámla.

Igen, a házimunkáról van szó!

A pénzkeresés is létfenntartásnak számít bizonyos értelemben, de a házimunkában valósul meg nap mint nap, újra és újra, mindig elölről kezdve az életünk fenntartásának és minőségének konkrét valósága.

Láthatatlan munka a családban? Akkor ezt nem túlságosan nyerő végezni, ha még látszatja sincs. Hiszen szükséglet, és mindig újra kell kezdeni! Sok éve otthon levő anyukák szoktak panaszkodni, hogy ha szembejön még egy porcica vagy egy piszkos tányér, hát sírógörcsöt kapnak, mert már annyi, annyi, annyi…

Új terep a konfliktusokra

A 20. század első feléig általában még a kispolgári családoknál is dolgozott háztartási alkalmazott vagy legalábbis egy „gyereklány”. Nem a főúri komornákra gondolunk, hanem a kis bérért városba szegődő fiatal lányokra, akik át tudtak venni olyan gyermekgondozással – vagy dajkálással és háztartással – kapcsolatos teendőket, amik ma végletesen a kiscsalád általában két felnőtt szereplőjére hárulnak, a pénzkereső munka mellett.

Száz évvel ezelőtt valószínűleg sokkal kevesebb konfliktus kezdődött ilyen vagy hasonló mondatokkal: Miért nem voltál képes megfelelőre melegíteni éjjel a tápszert?! Miért ilyen kenyeret hoztál, miért nem olyat, amikor pontosan tudod, hogy…? Nem jól teregetsz! Szerinted ez a kert fel van ásva? – de hosszan folytathatnánk. Ezekkel a régi időkben nem egymást, hanem legfeljebb a háztartási alkalmazottat kérték számon.

Természetesen óriási könnyebbség korunkban a sok háztartási gép és az úgynevezett gyermekintézmények is. De családterapeutaként állíthatom: új és megkerülhetetlen konfliktusfelületek jöttek létre azzal, hogy a nukleáris, vagyis a magcsalád (két szülő és gyermekek egysége) egyedül maradt a létfenntartás úgy külső, mint belső munkájában, a velük élő idősebb generációk és külső segítség nélkül.

Másfelől viszont nagyon is jó, hogy a családok saját kezükbe vették az életüket. Nem a kisdajka és nem Mary Poppins látja az első fogacskát, nem az alkalmazott teríti az asztalt. Mi határozzuk meg saját mindennapjaikat, és mi is csináljuk végig. A mi felelősségünk, és ezért sokkal inkább a sajátunk is, a nehézségeivel együtt.

Megváltoztattuk a nemek közti családi munkamegosztást is. A férfiak például egyre többen és egyre természetesebben főznek – amire a nők számítanak is! –, sokkal inkább bevonódnak a gyereknevelésbe is…

Ez így nem hangzik rosszul mint felszíni tapasztalat: de mit mond az egyes családok konkrét valósága?

Mit hoztál a batyuban?

Nagyon különböző lehet az a családi háttér, ahonnan jövünk, aszerint, hogy abban vajon a „nemi szerepek” és a házimunka milyen kapcsolatban voltak. Fontos, hogy házasságra készülvén – de már komoly párkapcsolatban is – minél korábban tisztázzuk: kinek milyen megszokottságai, belső képei, elvárásai, vagyis milyen evidenciái vannak arról, hogy miként működtesse egy család a háztartást, a mindennapi létfenntartást. Mit várunk el, min fogunk ledöbbenni vagy felháborodni?

Az egyik nő attól, ha nem főz a férje (Te is akarsz enni, nem?), a másik attól, ha főz (Főzni én is tudok, te ne rivalizálni akarj velem, hanem csináld a férfimunkát, amit én nem tudok!). Az egyik férfi nem olyan jó a „férfias” szerelési ügyekben, mint a felesége, aki mindent megold e téren, viszont csodálatosan altatja a gyerekeket és szervezi a családi nyaralást – a másik férfi nagyszerű pénzügyminisztere a családnak, és mindet intéz, ami autó, kutya és építkezés, viszont boldogan a feleségének adja a családi ünnepek szervezését, a családi kapcsolatok ápolását, vagy ahogy manapság mondjuk: az érzelmi házimunkát.

Minél előbb beszéljünk ezekről, az elképzeléseinkről, a vágyainkról, és nem utolsósorban a képességeinkről, hozzáértéseinkről, vagy éppen hozzá nem értéseinkről! Minél előbb!

Ne essünk egymás csapdájába, ne későn derüljön ki, hogy nem tudok főzni és a konyha táját is kerülni szeretném; hogy fogalmam sincs egy lakás rezsijének intézéséről, mert eddig mindent apu intézett; hogy hozzánk takarítónő járt, aki pakolt is utánunk; hogy ha leszakad egy gomb, én bizony csak nézek utána, ahogyan elgurul… sorolhatnánk.

Nyilván a mindennapi háztartási dolgokban lehet rengeteget fejlődni.

Nem tudok jól főzni? Hát megtanulok!
Nem tudom jól megszervezni az otthoni munkát? Ki tudna tanácsot adni a „projektépítésben”?
Kiborítanak a kisgyerekeink, és legszívesebben elmenekülnék? Konzultáljunk okos emberekkel, hogyan tudnánk hatékonyan bánni velük!

Teli van az internet is segítő oldalakkal és szakemberekkel. Nem vagyunk egyedül és nem szégyen „fellapozni” egy-egy jó videót arról, hogyan varrjunk fel egy gombot, vagy hogyan járjunk el, ha valaki beteg a családban.

Változó szükségletek

Egy család életciklusai is változnak. Más lehet a házimunka felosztása, amíg ketten vannak, és akár a nagyobb baklövéseket is könnyebben elnézik egymásnak. Ha azonban megszületik az első gyermek, máshová helyeződik a fókusz. Ami addig esetleg mindegy volt, az már a legkevésbé sem lesz az. (Ez neked tisztaság? Ez szerinted vacsora?)

Amikor az anyuka otthon marad a gyerekekkel, az egy nagyon sajátos munkamegosztást hoz magával, amit szintén jó időben tisztázni. Mindkét szülő munkája teljes értékű munka, csak éppen az egyiké kívül, a pénzkereset világában – és így „láthatatlan” – a másik pedig az otthon falain belül, ami viszont úgy „láthatatlan”.

Nehéz és igazságtalan helyzetet teremt, amikor a férfi fáradtan hazaér a kenyérkereső munkából, és a felesége abban a percben odaadja neki a mosást: Én most elmegyek, te is csinálj már végre valamit! Hasonlóan nehéz, ha a férfi hazaér a munkából és a világon semmihez nem nyúl egy ujjal sem, hiszen: Drágám, te ezért vagy itthon, hogy mindent megcsinálj, nem?

Létszükséglet, hogy ebben az új helyzetben, amikor az egyik fél „főállásban” otthon van, viszont gyermekeket gondoz, a házasság elején megbeszélt, megélt háztartási munkamegosztást úgy módosítsák, hogy kölcsönös megállapodással, kölcsönös megbecsüléssel, kölcsönös kiszámíthatósággal legyenek egymás munkája felé.

A kiszámíthatóság egy kisgyermekes háztartásban persze fantomfogalom, hiszen bármelyik pillanatban történhet valami váratlan „katasztrófa”, amire mindkét szülő azt érezheti a lelke mélyén, hogy „no, erre már nem szerződtem...” – mégis ugrani kell és megoldani.

Ám alapvetően hasznos tudnunk, hogy mit várhatunk a háztartásban a másiktól és mi az, ami már igazságtalanul sok neki.

Hogyan vagyunk egyensúlyban?

Minden család egy rendszert alkot. Egy rendszer pedig akkor van egyensúlyban, ha minden tagjának azonos az elégedettségi foka.

Elégedettségi fok? Ez nem a szótlan meghunyászkodás, az erősebbnek való engedés, a konfliktuskerülés békesség címen, hanem a valódi, belső, azonos szintű megelégedettség, harmónia A „teljesen jól van ez így” érzülete.

Ez az egyensúly minden téren, de a háztartási munkamegosztás terén is létrejöhet kívülről, különböző módokon. Talán nem azon múlik, hogy minden férfi ringat-e, vagy hogy minden anya visszamegy-e dolgozni. Nem azon, hogy amint régen élt a patriarchálisabb családmodell, úgy most mindig, mindenkire egy modern, uniszex-jellegű modellt kényszerítsünk. De ami korunkból kulcsszó lehet:

elkötelezettség, kommunikáció, szabadság, kölcsönösség.

Egy rendszer akkor van valódi egyensúlyban, ha a közös életnek valóban elkötelezett tagjai szabadon megbeszélhetik, ki mit csinál, mit vállal. Ha azt vállalja, amihez jobban ért, és egyéb kötelezettségei mellett van rá kapacitása. Ha mindez lefedi a reális szükségleteket. Ha a terhek oszlanak el a családban egyenlőképpen, nem feltétlenül a munka.

Terapeutaként kedvelem, ha a házimunka „közteherviseléssé” válik, és nem „anyának segítünk vele”. Ha az összes gyerek is ott ad bele valamit felelősen a közösbe, ahol éppen tart az élet útján. Ha nagyon kicsit, akkor nagyon kicsit, de arra büszke lehet, és az az ő felelőssége.

Jó akár terápiás üléseken kiteríteni egy hatalmas papírt, összeszedni, mik ennek a családnak a létfenntartásához szükséges munkálatai, és együtt elkezdeni bevállalni. Felnőtt és gyerek egyaránt. Ha pedig valaki bevállalt valamit, azt megtapsoljuk! Még a kamaszok is motiválhatóak. A közös cél és a közös munka emlékezetes lehet egy életre.

Remek volt, köszönöm!

Sokan mondják: Én nem dicsérem se a házastársamat, se a gyerekemet! Apám se dicsért engem soha!... Az a természetes, ha jól csinálja, azt meg minek szóvá tenni, hát nem?

Pedig mennyire fontos! A gyermeknevelésnek is integráns része, hogy felhangosítva megerősítsük azt, amit jól csinált, mert az élni tanuló ember akkor azt fogja ismételni. Ami jó. Nem csak elkerülni azt, ami rossz. És a felnőttek között is: jelezni, hogy észrevettem. Hogy célba ért! De ennél többet: hogy tetszik, hogy méltányolom. És hogy köszönöm.

Mekkora felhajtóerő lesz ez a következő cselekvéséhez!