A tékozló fiú története (vö. Lk 15,11-32) egy minden keresztény ember által betéve ismert, Isten szeretetéről, irgalmáról és megbocsátásáról mégis mindannyiunk számára újabb és újabb mélységeket tartogató szentírási szakasz.
Megjelenik benne egy két fiút nevelő apa, aki fiatalabbik fiának első szóra kiadja az örökségét, amelyet az egy távoli országba költözve rövidúton elpazarol. Az ínségesre forduló idők aztán hazatérésre késztetik a tékozló fiút, akit atyja – várakozása ellenére – kitörő örömmel és szeretettel fogad, s aranygyűrű és új ruházat odaajándékozása által mérlegelés nélkül helyez vissza az örökösi méltóságba.
E történet a legnagyobb művészek közül többeket is megihletett. Egyikük a 17. században élt németalföldi festő, Rembrandt, aki a tematikus festmények közül talán legismertebb mű, „A tékozló fiú hazatérése” című festmény készítője volt. Ez a festmény nagyszerűségével órákra foglyul ejtette jelenlegi kiállítási helyén, a szentpétervári Ermitázs épületében Henri Nouwent, a XX. századi holland katolikus papot, aki a kép szemlélése során szerzett mély benyomásaira építve, azonos címmel megírta a tékozló fiú történetéről szóló könyvét[1].
Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése
Nouwen írott elmélkedésében számos, az isteni megbocsátás szempontjából fontos mozzanatra felhívja a figyelmet.
Egyrészt a keleti kultúrkörben az örökség kikérése párját ritkító, rendkívüli tiszteletlenségnek számított, hiszen ezzel az örökös azt fejezte ki, hogy már életében apja halálát kívánja. Elhisszük, hogy Isten egy ilyen mértékű szembeszegülésünk után is öleléssel vár minket?
Másrészt a tékozló fiú feje a festményen egy újszülött csecsemő tar fejéhez hasonlatos. El tudjuk képzelni azt a megbocsátó atyai szeretetet, amely képes arra, hogy akár egy meggyötrő, szégyenteljes elpártolást követően is újjászüljön bennünket?
Harmadrészt a hazaváró ölelésben az apa két keze a festményen egy férfi és egy női kezet mintáz. Meg tudjuk engedni magunknak az érzést, hogy bármit teszünk, Isten egy férfi erős apai, és egy nő gyöngéd anyai szeretetének kombinációjával vár bennünket vissza?
Henri Nouwen a tékozló fiú történetének átelmélkedésén keresztül az isteni megbocsátás további gyönyörű mélységeibe kalauzol el minket; ha tehetjük, tartsunk vele könyve elolvasása által.
Varga László püspök egyike azoknak, akik a magyar klérus soraiból különös figyelmet szentelnek a megbocsátás kérdésének. A kaposvári megyéspüspök számos megszólalásában – többek között a Budai Ciszterci Szent Imre Plébánián 2018-ban megtartott triduumában[2] – is felhívta már a figyelmet a téma fontosságára, kiemelve, hogy Jézus tanításának kétharmada – közvetve vagy közvetlenül – a megbocsátásról szól, valamint, hogy a megbocsátás nem érzelmi kérdés, hanem tudatos döntés.
A megbocsátás miértjének vonatkozásában az említett előadásában négy érvet sorakoztatott föl:
Varga László püspök atya tanítása szerint amennyiben nem bocsátunk meg, úgy odaláncoljuk magunkat ahhoz az embertársunkhoz, akinek nem tudunk és nem akarunk megbocsátani; ezenkívül bezárjuk magunkat a saját érzelmeink ketrecébe és a rácsokat rázva gyűlölködünk a másikra – miközben a ketrecen belül, nálunk van a helyzet kulcsa.
Amikor azonban képesek vagyunk megbocsátani, akkor bár kockáztatunk (hiszen kiengedjük az irányítást a kezünkből, átadva azt Istennek, aki nem biztos, hogy a mi javunkra dönt), ezzel egyidőben teret engedünk a lelkünkben Istennek, szabadon engedjük fogoly-önmagunkat, megszakítjuk a vádaskodás ördögi körét és lemondunk a bosszúról is (melynek legkifinomultabb formája a pletykálkodás).
A kaposvári püspök konkrét eszközt is javasol mindazoknak, akik már döntöttek a megbocsátás mellett, de akiknél a folyamat még nem zárult le: véleménye szerint ellenlábasunk nevének behelyettesítésével tanácsos minden reggel elimádkozni, hogy „Istenem, áldd meg őt és áldj meg engem!”. Ez az imatechnika püspök atya elmondása szerint saját életében, konfliktusaiban is várakozáson felüli gyümölcsöket hozott.
Napjainkban a megbocsátás fontosságának egyik nemzetközileg is számontartott nagykövete a ruandai származású, idén 52 éves Immaculée Ilibagiza, aki a hazájában 1994-ben bekövetkezett népirtás túlélőjeként vált ismertté. E kegyetlen vérfürdővel járó esemény főszereplői a Ruanda lakosságának többségét képező hutu, illetve a kisebbségi tuszi törzsek voltak; a száz napon át tartó vérengzés során majd’ egymillió ember lelte halálát, köztük Ilibagiza szülei és több testvére is. Csupán csodával határos módon, több társnőjével együtt három hónapon át egy apró fürdőszobában megbújva élte túl ő maga is ezt a sötét időszakot.
„Megmaradtam hírmondónak” című, magyarul is elérhető könyvében[3] az írónő jó arányérzékkel vegyíti a szociokulturális háttér leírását, a történések brutalitásának ecsetelését és az események láncolatának személyes vonatkozásairól szóló beszámolót.
A könyv igazi átütőereje azonban mégsem ebben rejlik; sokkal inkább annak a gyönyörű megbocsátási folyamatnak a leírásában, amely által a szerző – a kialakult helyzet extrém nehézsége ellenére – Isten felé fordulva és az Ő erejét, segítségül hívva végül el tudta engedni a családtagjai ellen vétők adósságát.
A „Megmaradtam hírmondónak” katartikus és lélekemelő olvasmány, mely hasznos lehet mindazok számára, akik úgy érzik, a saját életükben elszenvedett traumák megbocsátása kapcsán szükségük van a való életből, mások jó példájából merített inspirációra.
A megbocsátás kérdéskörének körüljárását stílusosan zárhatjuk a tavaly elhunyt jezsuita pap, Henri Boulad néhány mondatával, aki a témát taglaló könyvében[4] a megbocsátást gyakorló ember és Isten közötti hasonlóságra hívja fel a figyelmet:
A megbocsátás és a kiengesztelődés Istenből származik, ezek isteni cselekedetek az emberek által. Így minden megbocsátani kész ember hasonlít Istenre. Már a csöndes benső felhívás által, amikor titkon beleegyezésünket adjuk, kitágul az emberi szív, nagyobb lesz, mint az idegen bűn. Maradéktalanul elnyeli a sötét árnyakat, mert a szív csöndes mélye tudatában van a mindenek iránti szeretetnek.
Kell-e, találhatunk-e nagyobb motivációt a sokszor oly nagy kihívást jelentő megbocsátásban való fejlődésre, mint az a tudat, hogy ezáltal Istenhez válunk hasonlatossá és az Ő lényegét jeleníthetjük meg a világban kézzelfogható tettek által?
[1] Henri J. M. Nouwen: „A tékozló fiú hazatérése – Egy hazatalálás története”. Ursus Libris, 2001.
[2] https://www.youtube.com/watch?v=ODmFRqPWzwo
[3] Immaculée Ilibagiza: „Megmaradtam hírmondónak - Hogyan találtam meg Istent a ruandai népirtás viharában”. MÉCS Családközösségek, 2019.
[4] Henri Boulad SJ: „Aki megbocsát, Istenhez hasonló”. Kairosz, 2014.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, romkat.ro
Szerző: Ménesi Kristóf
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.