Mint egy kirakós darabkái, úgy áll össze az utam a papi hivatás felé – mondja Babinszki Tamás, akit ezen a nyáron átmeneti diakónussá szenteltek Vácott. A kispap a Váci Egyházmegye Lélekjelenlét című podcastjában beszélt élete történetéről és arról: ministrálás, betegségek és diákkori tanúságtételek is vezették a szemináriumba.
Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változata olvasható.
– Hogyan lehet igent mondani a hívó szóra és hogyan lehet nemet mondani azokra a világi kihívásokra, amelyek egy világi embert nap mint nap elérnek? Ez az igen az életedben hirtelen érkezett meg, vagy fokozatosan vált egyre egyértelműbbé?
– Az igenlő válasz a hívásra már gimnazista éveimben kezdett körvonalazódni, de a hívás maga már sokkal előbb elért Isten részéről. A hivatásomban nem volt szentpáli fordulat. Erre az időszakra akár egy kirakósra, úgy tudok visszatekinteni. Ez benne talán a legszebb: ahogy összeálltak a darabkák.
Az igenemnek három fontos momentuma volt. Az első a ministrálás, az oltárszolgálat, az Úr szolgálata. Gyerekkorban kezdtem ministrálni, és bevallom, fegyelemre és kitartásra nevelt. A második „momentumnak” a kórházban töltött időszakokat tartom: mindig volt valami, amiért az Úr a műtőágyra hívott. Szinte minden évben átestem egy hosszabb gyógyulási folyamattal járó orvosi beavatkozáson, és a műtőasztalon, a gyógyulás közben is velem volt Isten. Ott volt az éjszakai virrasztásokon, a fájdalmakban, a felajánlásokban, a segítségül hívásokban. Az ember akarva, akaratlanul képes beszélgetni Istennel egy ilyen helyzetben. Ez segített nekem fölismerni a hívását – Szent Ignáchoz hasonlóan, akinek szintén a betegágy hozta meg a felismerést a hivatásában. A harmadik „momentumnak” azokat a gimnáziumi tanúságtételeket tartom, amelyek az osztálytársaimmal folytatott párbeszédekben születtek. A kérdéseikre katolikus szemlélettel válaszoltam, hiszen már kisdiákként Istent választottam, bár akkor még nem volt meg bennem a hivatásra mondott igen. Sőt: a gimnázium korai szakaszában még keresztényi, családos életre készültem.
– Gondolkodtál már azon, hogy miért ilyen korán kaptad a hívást? A fejlődéslélektani könyvekből nem az derül ki, hogy egy 12-16 éves fiatal felnőtt érett, komoly választ tud adni az élet egészét érintő kérdésekre. Te azonban már életed viszonylag korai szakaszára vissza tudod vezetni az igened forrásait.
– Valóban Istenre, az Ő szolgálatára, a Vele együtt töltött életre mondtam igent már akkor is. Nem láttam még, hogy milyen kalandra, milyen útra hív, vagy milyen lehetőségeket rejt. Csak éreztem ezt a hívást, belenőttem és szabadon tudtam igent mondani. Talán az a nagy kérdés ilyen esetekben, hogy az ember a jövőképét fel tudja-e ajánlani. Én fel tudtam ajánlani.
– Amikor már beláttál a „kulisszák mögé”, akkor sem volt olyan pillanat, amikor azt mondtad, hogy hát azért ezt nem gondoltam volna, nem biztos, hogy végig tudom csinálni?
– Sosem fordult elő olyan, hogy bármi az alapokat rendítette volna meg bennem, mert az alapot az én igenem és az istenkapcsolatomon adja. Az pedig már az én felelősségem, hogy ezt a kapcsolatot ápolom-e.
– Hogyan fogadta a család a döntésedet, hogy a papi hivatást választod?
– Egy ebédnél mondtam el, és nagyon-nagyon jól fogadták. Úgy küldtek el: fiam, ez egy kitartó igen legyen! Aztán bekerültem a képzésbe, és bevallom, azt nem tudom, hogy odahaza az elengedés folyamata hogyan zajlott, erről talán a testvéreim tudnának mesélni. Azt viszont tudom, hogy az örömük nekik is belülről fakadt, és büszkék rám.
-(2).jpg)
– A szemináriumi évek előtt egy másik pálya is állt előtted; érdekes módon az is a rendről, a fegyelemről és a kitartásról szól.
– Valóban… Olyan gimnáziumba jártam, ahol rendészeti tantárgyat is oktattak, a rendészeti pályán szerettem volna elhelyezkedni. Ez is azt bizonyítja, hogy Isten bárkit, bárhonnan el tud hívni. Nagyon jó gondolat és talán ide illik, hogy Isten nem az alkalmasokat hívja meg a szolgálatára, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá az ő szolgálatára. Az igenünkben benne van az igen a formálódásra is, de valójában a kegyelem, Isten vezet, formál és felkészít az ő szolgálatára. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert én nem éreztem magam alkalmasnak, megfelelőnek erre a pályára. Az igenem volt csak biztos, és majd Isten tesz teljesen alkalmassá az ő szolgálatára.
– Ez azért is fontos, mert elérkezett az az időszak, amikor végiggondolhatod, hogy miként fogod a papi szolgálatot teljesíteni, hogy milyen pap leszel. Ezt el lehet dönteni előre?
– Nem tudom, hogy milyen kihívások elé fog állítani Isten. Most nem tudom megmondani. Azt tudom, hogy Isten szeret, van egy tökéletes terve, és vezet engem. Néha a saját makacsságom az, ami eltakarja előlem az ő tervét, ilyenkor nem mindig látom. Tehát ami segít a kitartásban, az akadályoz a látásban néha. Az biztos, Isten szeret engem, mindnyájunkat, és van egy szeretet-terve rólunk. Mindenkiről. Erre vagyunk meghívva, az üdvösségre. A képzésünkben már megjelent a „nyájszagú pásztor” képe Ferenc pápától. Nekem tetszik ez a kép, ideálisnak érzem. Vágyom arra, hogy én is nyájszagú pásztor legyek.
– Van úgy, hogy megfárad az ember. Van kihez fordulnod, amikor lelkileg megfáradsz, vagy olyan útkereszteződéshez érkezel, ahol nem tudod eldönteni, melyik a helyes irány?
– Hogyne lenne. Az első az Eucharisztia előtti csönd. A következő „szint” a lelki vezetővel való kapcsolat, a gyónás, a lelki beszélgetés. Azt is elárulhatom, nagyon jó kispaptársakkal, paptársakkal vesznek körül, akikkel tudunk beszélni az életünkkel járó terhekről, kihívásokról. De ott van a családom is: vannak olyan gondok, amiket velük is meg tudok osztani. Egyszóval van segítségem, nem vagyok egyedül.
– Beszélgetésünk vége felé muszáj kitérnünk a genius locira, a hely szellemére. Látod már a helyed a Váci Egyházmegyén belül?
– A kispapságba még Beer Miklós püspök atya vett föl. Igyekszem megtalálni a helyem. Júniusban átmeneti diakónussá szentelnek (a beszélgetést a szentelés előtt készítették – a szerk.), egy év múlva nyáron lesz a papszentelésem, most erre készülök. Az igenem is, a legelső igenem is erre az útra vonatkozott, és igyekszem az egyházmegye nyájszagú pásztoraként működni majd. Úgy érzem, Isten erre az útra, ide hívott.
– A zárszó legyen egy kicsit hétköznapibb: van hobbid? Ami nem feltétlenül olvasás...
– Van. Az utóbbi időben például nagyon megkedveltem a futást. Nekem ez segítség, hobbi, kikapcsolódás. Nagyon jó imák születnek futás közben. Szeretem a természetet, a túrázást – ez utóbbit is a hobbimnak nevezném.
A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye április végén indult podcastje, melyben hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal egyaránt foglalkoznak; igyekeznek azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: https://vaciegyhazmegye.hu/hirek/7024/MIERT-LETTEM-PAP-BESZELGETES-BABINSZKI-TAMAS-KISPAPPAL.html, https://www.youtube.com/watch?v=0RJ2qvoSX3U, https://open.spotify.com/episode/5K6HRumq9Ln1aVhDGrf3fg
Képek forrása: depositphotos.com, Váci Egyházmegye
Szerző: Váci Egyházmegye, Lélekjelenlét podcast
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
