Származási családjaink szerepe a párkapcsolatban

Párkapcsolatunk bonyolult szövedékében az eredeti családunk szerepe egy olyan szál, ami bárhol felbukkanhat: sokféle erősséggel, textúrával, színnel. Jó tisztában lennünk ezzel, hiszen saját magunk és társunk viselkedésbeli különbözőségeit nagyban befolyásolják és megmagyarázzák eredeti családjaink szokásai.

A család feladatai

Ha a különböző pszichológiai kutatásokat vizsgáljuk, megállapítható, hogy a család legfontosabb feladata, hogy érzelmi és fizikai támogatást nyújtson tagjainak. A családtagok szeretetet, gondoskodást és segítséget nyújtanak egymásnak, elősegítve az egyén érzelmi biztonságát és stabilitását. A családon belül olyan alapvető készségeket tanulunk, mint a problémamegoldás, a kommunikáció, és olyan kapcsolati készségeket, amelyek segítenek eligazodni az életben és a másokkal való kapcsolatainkban.

A család másik létfontosságú szerepe a társadalmi normák, a kulturális értékek és hagyományok átadása. Ezek az örökölt hiedelmek jelentősen befolyásolják, hogy a párok hogyan kezelik a konfliktusokat, hogyan gazdálkodnak a pénzügyekkel vagy hogyan gondolkodnak a szülői feladatokról. A közös kulturális háttér megkönnyítheti a megértést és az empátiát, míg a különbségek lehetőséget kínálhatnak a kapcsolaton belüli fejlődésre és tanulásra. A családok vallási, erkölcsi és etikai értékeket és hagyományokat adnak át generációról generációra. Ezek a közös értékek és hagyományok hozzájárulnak a nagyobb közösség, a társadalom egészének általános stabilitásához is.

Jó esetben a család támogató funkciója erős, vagyis egy párkapcsolat alapköve a támogató családi háttér.

Ez a támogatás különböző módokon jelenhet meg: érzelmi, anyagi támogatás, gyakorlati segítség, mint például gyerekvigyázás, főzés, napi ügyekben segítség. A támogató családi hálózat jelenléte védőhálóként működhet a stresszhatásokkal szemben, amelyekkel minden párkapcsolat elkerülhetetlenül találkozik.

Gyermekként a családunk a túlélésünk záloga. Életünk kb. egynegyed részét, és benne a személyiségfejlődés szempontjából legmeghatározóbb kisgyermekkori éveinket az eredeti családunkban töltjük. Szüleink, gondozóink kielégítik a fizikai szükségleteinket (felöltöztetnek, enni adnak, orvoshoz visznek, ha kell), az érzelmi szükségleteinket (megölelnek, megszeretgetnek), és társas szükségleteinket is (időt szánnak ránk, visszajeleznek a viselkedésünkre, válaszolnak a kérdéseinkre). Amennyiben ezeket valamiért nem kapjuk meg, vagy nem kellő mértékben kapjuk meg, jellemzően kötődési sérülést szenvedünk el. A kötődési sérülésekből lehet gyógyulni – ennek kiváló terepe egy stabil párkapcsolat – de mindenképp hatással van ránk az, ahogyan gyerekkorunkban a szüleink bántak velünk.

A családnak egyszerre szerepe, hogy elősegítse az egyén fejlődését, változását és hogy stabilitást, biztonságos, kiszámítható hátteret nyújtson a benne élők számára. Ehhez egyszerre szükséges az, hogy a családban legyenek szabályok, határok, korlátok, amik keretet adnak, és biztonságot nyújtanak, de szükség van a szabályok rugalmasságára is, hiszen változni, fejlődni csak így lehet.

Ezt az egyensúlyt minden egyes családnak saját magának kell megteremtenie, és kitalálni, hogy mely szabályok, határok szigorúbbak és melyek rugalmasabbak és változhatnak idővel.

Egy óvodás gyerekeket nevelő családnak például általában szigorúbb napirendje van: a vacsoraidő, fürdetés, esti lefekvés ideje meghatározottabb. Ezzel szemben egy kamaszokat nevelő családnál ezek a keretek már rugalmasabbak, az időbeosztás hangsúlyai máshol vannak. De ha arra gondolunk, hogy más napirend szerint élünk a munkás hétköznapokban, mintegy nyaraláson vagy szünidőben, ez is arra utal, hogy a családi szabályokat rugalmasan érdemes alakítanunk.

Elvárások, szabályok, szerepek

Életünk későbbi szakaszaiban is óriási hatással van az eredeti családunk, hiszen az önbizalmunk, identitásunk alapjait is itt szerezzük meg. Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint 0-1 éves korban szerezzük meg a remény képességét, hogy bízhatunk-e a világban, biztonságos helynek látjuk-e azt a későbbiekben. Ez minden későbbi bizalomra épülő kapcsolatunk alapja.

• 1-3 éves korunkban én-erőt tanulunk, ez az „én akarom” időszaka, amikor a körülöttünk élők visszajelzéseiből megtanuljuk, mit szabad, mit nem, és ha kellő biztatást kapunk, akkor elsajátítjuk az autonómiánk alapjait. Amennyiben túl korán vagy túl sokat követelnek egy gyermektől, vagy megakadályozzák őt abban, hogy olyan feladatokat hajtson végre, amikre már képes, akkor a gyermekben a szégyen és kétség érzése fog ébredni a saját problémáinak megoldása kapcsán.
• A 4-7 éves óvodáskori időszak feladata a kezdeményezőkészség elsajátítása. Itt tanulom meg, hogy ha teszek valamit, kezdeményezek, annak következménye van. Van, hogy pozitív visszajelzést kapok erre: jó együtt játszani a társaimmal, a felnőttek is örülnek ennek, de van, hogy a kezdeményezésem nem hozza a vágyott eredményt: ha megpróbálok átszaladni az úton egyedül, akkor rám szólnak.
• A 7-12 éves kisiskolás időszak feladata a kompetencia-érzés megszerzése, ez az önbizalom-szerzés ideje, hogy képes vagyok teljesíteni, értékes tagja vagyok a világnak. Amennyiben nem kapunk dicséretet, sőt büntetnek a teljesítményünkért, akkor kisebbrendűségi érzés alakul ki bennünk. Ezeket a fejlődési szakaszokat tehát mind az eredeti családunkban éljük meg, ezek alakítják felnőttkori identitásunk alapjait. A családban tanuljuk meg a hétköznapi helyzetek megoldását (hogyan tudok eljutni egyik városból a másikba vagy hogyan kell feladnom egy levelet vagy csekket a postán), de a váratlan helyzetek megoldását is (érdemes belegondolni, hogyan viselkedtek szüleink, ha megláttak egy hajléktalant, vagy ha rosszul lett valaki a buszon). Továbbá hozunk a családból egy világlátást, hozzáállást, életfilozófiát, például, hogy számíthatunk-e a világban másokra is, vagy csak a szűk családra, és egyáltalán hogyan érdemes élni, mi a boldogság receptje.

Szerepmintáinkat, szerepelvárásainkat is a családból hozzuk. Milyen egy (jó) apa? Határozott vagy laza, az anyagiak megteremtése a fő jellemzője vagy a családcentrikusság, érzelmileg visszafogottabb vagy lehet bújni hozzá? Milyenek a testvérviszonyok a családban, ki kivel, hogyan beszél? Lehet-e érzelmeket kimutatni, egy gyerek ellentmondhat-e a szülőnek, kifejezheti-e a saját véleményét? A szülőknek van-e kettesben idejük és egyáltalán mi számít a családunkban jó időtöltésnek? Kinek mi a feladata, ki cseréli ki a villanykörtét és ki felel a számlák befizetéséért? Rengeteg ilyen hétköznapi szerepmintát tanulunk meg a családban, amit utána tovább viszünk.

Eredeti családunk elvárásai, szabályai, keretei gyakran átszűrődnek a párkapcsolati elvárásokba is, sokszor akaratunk ellenére is. Az, hogy mi milyen szerepeket várunk el a párunktól és egyéb családtagjainktól, nagyban különbözhet attól, amit a párunk gondol a szerepmegosztásokról.

Forgatókönyvek, szokások

Azok az értékek, szabályok, szerepek tehát, amelyeket gyerekkorunkból hozunk magunkkal, formálják azt, hogyan látjuk az életet, a szerelmet, az elköteleződést, a kölcsönös tiszteletet. Az alapértékek mentén alakulnak ki a család szokásai, forgatókönyvei. Forgatókönyve van a konfliktusoknak (a viták ajtócsapkodósak, szókimondóak vagy visszafogottak, szőnyeg alá sepertek), a pihenésnek (otthon bekuckózva filmet nézünk vagy kirándulunk inkább), de a hétköznapoknak is (ha apa hazaér, a nyakába lehet-e ugrania a gyerekeknek vagy inkább békén kell őt hagyni).

Minden családban vannak szállóigeszerű üzenetek, amikből kimondva, vagy kimondatlanul, a sorok között olvasva sok szokást, értéket átveszünk. Ilyen átadott üzenet lehet pl. „Az élet nehéz”, „nekünk úgysem sikerül”, „a férfiak már csak ilyenek”, de akár konkrét szabályt is megfogalmazhat „mindig legyen itthon 5 kg liszt”, „mi nem ünnepeljük a névnapokat”. Saját családunk üzeneteiből rajzolódik ki, hogy mit tartottak felmenőink támogatandónak és mit nem. Érdemes megvizsgálni ezeket, vajon mit szeretnék tovább vinni ezekből, és mi nem releváns már saját életemben, párkapcsolatomban.

Családi történetek

Ugyanígy érdemes megvizsgálni a családi történeteinket, ki és mit mesélt, kiről-miről hallgattak a családban. Míg az egyik család büszkén mesél arról, hogy nagypapa visszatért a Don-kanyarból, és küzdelmek árán, de túlélte, addig a másik család hallgat erről, jobb a múlt sebeit nem feltépni. Mire büszke a családom, a tanulás vagy a munka érdemel nagyobb elismerést?

Érdemes ránézni titkokra, a tabukra a családban, amiről nem illik beszélni.

Nagyon sokféle titkot hordoznak családok, lehet ez egy szeretői viszony, házasságon kívül született gyermek, konfliktus, üzleti kudarc, elgyászolatlan gyász, gyilkosság, függőség vagy mentális betegség, stb. A titkok sokszor nincsenek a tudatosság szintjén, egy-két generáció alatt valóban úgy tűnnek, mintha nem is lettek volna, mégis hatnak az egyénre: szorongás, bűntudat, belső hang, intuíció formájában.

Kapcsolódás az eredeti családhoz

Egy-egy családterápiás folyamat során fontos ránézni arra, hogy az adott családban milyenek a határok. Egyáltalán vannak-e? Ha vannak, milyenek a belső határok a családtagok között és milyenek a külső határok a családon kívüli személyek felé. Rögtön itt megállapítható, hogy különböző az egyes családoknál, hogy kik tartoznak bele a családtagokba, a szorosan vett „kiscsaládba”.

A jó határ a családterápia szerint olyan, mint a sejthártya: körülveszi a sejtet, de rugalmas, megszűri mit enged be, és mit nem.

Vagyis fontos, hogy legyen határ, tudatosan, a társunkkal együtt kell döntenünk arról, kinek adunk kulcsot a lakásunkhoz, mi az, ami csak kettőnkre tartozik, és mit osztunk meg kifelé, vagy hogy kinek milyen családi ügybe engedünk beleszólást. Fontos ugyanakkor, hogy ami jó, azt engedjük be, ne zárkózzunk el egyik családtól sem teljesen.

Minden családból jön jó és rossz egyaránt, minden család ad sebeket, de szárnyakat egyaránt. Egyetlen családot se kell sem idealizálni, sem démonizálni.

Nincs olyan, hogy az én családom mennyire jó, bezzeg a tiéd… Fontos tisztában lenni azzal, hogy a családi batyuból jövő sebekből lehet gyógyulni, ennek a párkapcsolat kiváló terepe, ugyanakkor a társunk sebeivel is jó tisztában lenni. Jó ezeket megismerni, elszomorkodni, és tudatosan figyelni arra, hogy a társunk sebzettségét sose használjuk övön aluli ütésekre, bántásokra! Tiszteljük annyira a társunkat, hogy még egy heves szóváltás, veszekedés esetén sem használjuk ezeket fel!

Az eredeti családjaink tehát egy értelmezési keretet adnak, amiről érdemes minél többet beszélni, hogy megismerjük egymás mintáit, szokásait, szabályait, és ebből tudatosan tudjuk egy új, közös rendszert, a saját családunk szokásait kialakítani. Ehhez rengeteg időre, türelemre van szükség. Álljon itt végezetül Paul Watzlavik, osztrák származású amerikai családterapeuta mondata:

„Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben!”

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Kigyóssy-Bózsó Andrea