A szentségimádás... Csend. Üresség? Találkozás!

Az Oltáriszentség, Isten legnagyobb ajándéka az emberek számára. Rejtett és a hit által megnyilvánuló kincsünk. Krisztus testének és vérének szentsége, melyet az utolsó vacsorán, tanítványai körében alapított meg. Ezen a húsvéti ünnepi étkezésen mondta a kovásztalan kenyérre és a kehelyben lévő borra, hogy ez az én testem és ez az én vérem. Hozzátette, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ezekből a szavakból, illetve parancsolatokból alakult ki a keresztények alapvető ünnepe, a szentmise.

Már az első keresztények megértették, hogy a szentmisét ünnepelve Jézus valóságos módon jelen van az őt ünneplők körében. Ez a jelenlét egyrészt a felolvasott bibliai részek, másrészt pedig a megtört kenyér és a felajánlott bor színe alatt valósul meg számunkra. A keresztény hagyomány pedig hűségesen őrizte ezeket a szertartásokat a mai napig, lényegét illetően változtatás nélkül.

Jelen írásunkban a szentségimádásról szólunk, mint találkozásról. Illetve arról, hogy hogyan is éljük meg ezt a találkozást.

Lássuk először mit is takar ez a kifejezés?

A szentmisén a papi szolgálat által átváltoztatott kenyér és bor tehát hitünk szerint valóban Krisztus testévé és vérévé válik. Ez a lényegi átváltozás pedig számunkra objektív valóság. Nem függ a jelenlévők hitétől vagy annak minőségétől. A Jézussal való találkozás tehát objektíve megadatik azok számára, akik részt vesznek a szentmisén.

Az átváltoztatott szentostya, Krisztus testének magunkhoz vétele a mise alatt azonban bizonyos feltételekhez van kötve. Egyszeri alapos felkészülésnek (elsőáldozás), illetve az adott szentmise alkalmával pedig lelkiismeretvizsgálatnak és ha szükséges elvégzett szentgyónásnak kell megelőznie. Ez tehát az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal való legfontosabb találkozásnak a módja.

A szentségimádás azonban tartogat számunkra egy másik szintén fontos lehetőséget a találkozásra. Az átváltoztatott oltáriszentséget, Krisztus Szent Testét szintén régi hagyomány szerint őrizzük katolikus templomainkban. Ezt a jelenlétet elsősorban a betegek oltáriszentséggel való ellátása indokolta. Később azonban fontossá vált a Jézussal való találkozásnak ez a módja: imádság az őrzési hely, latin szóval tabernákulum, illetve az azt hordozó oltár előtt.

Ennek az imádságnak számtalan formája létezik. Elsősorban a zsolozsma, az egyház ősi zsoltárimádsága, másodsorban a sok más imaforma, ami a századok során alakult ki a keresztény nép körében: litániák, rózsafüzér, keresztút és egyéb elmélkedések, ájtatosságok.

A keresztények mindig tudatában voltak annak, hogy a templomban vagyis az oltáriszentség jelenlétében végzett imának különös fontossága, mélysége, intenzitása van számunkra. Szintén az egyházi hagyomány és a hívek tapasztalata adta, hogy egyre többször a kihelyezett oltáriszentség előtt is végeztek imákat. Ez pedig azt jelenti, hogy a szentostya nem egy zárt edényben, illetve az oltárszekrényben marad, hanem egy díszes, erre a célra készült úrmutatóban kerül kihelyezésre. Az úrmutató latin neve monstrancia és az oltárra, illetve annak legfelsőbb részére, a trónusra rakják ki a szolgálattevők. Az ilyen módon végzett imák tehát egyre jobban hangsúlyozták Jézus jelenlétét a kihelyezett látható, szemlélhető szentostyában.

A szentségimádás tehát elsősorban ebből a belső igényből és szükségletből született: minél intenzívebb módon megtapasztalni Jézus jelenlétét templomainkban.

Ez az igény azonban lelki jellegű és eredetű. Sokkal mélyebbről fakad, mint valami praktikus, esetleg történelmileg kialakuló szükséglet. Meggyőződésünk, hogy az ember szívének legmélyebb vágya a teremtőjével, megváltójával való személyes, szívbéli találkozás. Ez a vágy nyer egyfajta beteljesedést tehát a szentségimádásban. Ennek az imának is természetesen több formája létezik. Ezek a formák is rögzítve lettek az egyes szertartás vagy imakönyvekben.

A csend gyógyító közeg

Jelen írásunkban azonban a csendben megélt szentségimádásra, csendes imára próbálunk figyelni. Az előbb az Istennel való mély találkozás vágyát húztuk alá, amely minden ember szívében él, akkor is, ha ez nem mindenkinél válik tudatossá. A másik egyre inkább erősödő szükséglet napjainkban a csenddel kapcsolatos. Oly sok zaj és zajforrás vesz körül bennünket, hogy amikor csendes környezetben vagyunk, pláne, ha ez a természetben történik velünk, a szívünk mélyéről fellélegzünk. Ilyenkor nem csak a friss levegő járhat át bennünket, hanem a csend alapvetően fontos közege, gyógyító hatása. Léteznek a csendes szobák is, melyekben hallásvizsgálatokat, illetve a hanggal kapcsolatos kísérleteket végeznek. Itt szinte fájhat is a csend nekünk.

Amikor a csendes szentségimádásról beszélünk, akkor nem ilyen mesterségesen előállított, szinte “vegytiszta” csendre gondolunk. A csendes imádás elsősorban találkozás számunkra lelkünk és egész lényünk alkotójával, teremtőjével. Isten számunkra az élet forrása, aki úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek legyünk a vele való találkozásra, sőt mély együttlétre, egyesülésre. Ehhez azonban szükségünk van megtanulni az elcsendesedést. Testünk, lelkünk megnyitását az isteni jelenlétre, jóságra, szeretetre. Ez valóban egy tanulási folyamat, akkor is, amikor tudjuk, hogy a Jóisten jelenléte néha látszólag minden előkészület nélkül is igen intenzív módon lephet meg bennünket. Az ilyen váratlan és gyors találkozások, Istennel azonban ritkán adatnak meg és arra szolgálhatnak, hogy helyet és időt adjunk életünkben a rendszeres, mély istenkapcsolatnak.

Tanuljuk meg az elcsendesedést!

Az elcsendesedésben több dolog is segíthet bennünket. Üdvös lehet távol tartani magunkat a zajforrásoktól, amennyiben a környezetünk ezt lehetővé teszi. Keressük azt a bizonyos “zárt ajtó mögött”-i intimitást, csendet, amiről Jézus beszélt az evangéliumban az ima kapcsán.

Átgondolhatjuk zenehallgatási szokásainkat, a televízió, internet előtt töltött időnk helyét és arányát életünkben.
Nyilvánvalóan sokat segíthet a csend megszeretésében a természetben, esetleg egyedül eltöltött idő, ahol magára a természetre, illetve annak hangjaira irányítjuk figyelmünket.
Esetleg a zajjal, hangforrásokkal kapcsolatos “böjt” is jól jöhet ebben a tanulási folyamatban. Olyan helyzetekben, amikor szinte automatikusan kapcsolunk be valamilyen hangforrást, kipróbálhatjuk milyen az a helyzet, tevékenység a csendben, az arra való odafigyelésben megélve.

A csend szeretete, keresése és megélése nem egyszerű és könnyű feladat számunkra. Ha legyőztük a túlzott aktivitás miatt nehezen megtalálható idő és hely megtalálásának nehézségét, akkor idővel ráérezhetünk a kiüresedés érzésére, megtapasztalatására. Az ide vezető út nem egyszerű, hiszen meg kell küzdenünk a túl sok és állandóan bennünk zakatoló gondolatok sokaságával. Amikor azonban az ürességet is megéljük, akkor az már közelíthet bennünket az igazi szívbéli megnyíláshoz, ahhoz, hogy Krisztus teljes önátadásából, kiüresedéséből is megérthessünk, megélhessünk valamit.

A csendes ima közben arra figyelünk, hogy az aktuális gondolatainkat félretegyük. Az imára szánt időt nem elmélkedéssel, gondolkodással és esetleg tervezéssel töltjük. Ha próbálunk a jelenben maradni, az segít bennünket az Istenre való megnyílásunkban.

Ez az üresség a mi imánkban azonban soha sem lehet öncélú. Nem saját semmiségemet akarom tehát megélni, hiszen mindig megmaradok Isten teremtményének végtelen méltóságában.

Önmagamat tehát Isten tekintetében tudom látni, aki mindig és minden élethelyzetben, gondommal, bajommal, bűnömmel együtt értékesnek és szeretetre méltónak talál engem.

Ő alkotott engem testemmel, lelkemmel és élettörténetemmel együtt. Ismer jól engem. A lényeg tehát nem az üresség tapasztalatának a megélése, hanem a teljesebb megnyílás Isten jelenlétére és az ő Szentlelke végtelen sok adományának elfogadására.

Az ima csendje tehát segít bennünket abban, hogy az imádás, szentséglátogatás idején jobban tudjunk Istenre figyelni. Ennek a figyelemnek a tanulása, az erre való készség azonban egyre inkább velünk lesz majd az imádság idején kívül is. A legkülönfélébb élethelyzetekben is tapasztalhatjuk majd a csendes imádás gyümölcseit. Felfedezhetjük, Isten jelenlétét olyan helyeken vagy kapcsolatokban, ahol eddig nem gondoltunk rá. Megtanulhatjuk a csend szeretetét, megélését olyan helyzetekben, ahol esetleg a túlzott vagy túl gyors, netán elhamarkodott reakció volt ránk a jellemző.

Az Istennel való találkozás tehát átalakít bennünket. Jobb emberré, hitelesebb kereszténnyé tesz minket. Ezekre az adományokra mindannyiunknak nagy szükségünk van.

Rövid elmélkedésünk végén hadd szerepeljen a missziós dimenziója az imádságnak. Bármely formája alkalmasabbá tesz bennünket, hogy másoknak tanúságot tegyünk Istenről és a vele való kapcsolatunkról. Arról, hogy hogyan tette még értékesebbé, gazdagabbá életünket ez a felfedezés és az ebből fakadó elmélyültebb imaélet. Azon felül, hogy nagyobb türelemmel és megértéssel tudunk embertársaink felé fordulni, olyan igazságról is tudunk nekik beszélni, amely nyitva áll minden Istent kereső ember előtt.

Ha valaki bővebben szeretne a témáról hallani, szívből ajánlom neki Dr. Fábry Kornél püspök atya szentségimádásról szóló videó sorozatát, a Szentségimádás iskoláját!