A szülői elengedés művészete - bizdramagad.hu

Ebben a cikkben

A boglyát nemcsak rakni kell, hanem be kell tudni hegyezni… úgy, hogy a szél fel se döntse, és az eső be se áztassa… Felelős önnevelés kell, hogy felnőj oda, hogy gyermekeid ne tekintsd saját tulajdonodnak, hanem szívesen látott vendégnek, aki egy időre megörvendeztetett közelségével.

Böjte Csaba

Minden fiatal előtt gigantikus feladat áll: az önálló személyiség meghódítása. A nevelő pedig elengedéssel, (megbocsátással), bátorítással, (néha küldéssel is), bizalommal, majd visszavárással és imádsággal tudja szolgálni az életet.

Kell egy kis útravaló, némi visszatekintés (például ballagás, érettségi, 18. vagy a 20. születésnap), de annál sokkal több lendület, remény, vízió. Indulhatunk. A gyerek lassan "kezébe veszi" az énjét, elboldogul a korlátaival, uralja az érzelmeit, vágyait, indulatait. A szülő és a Teremtő társává válik. Elengedhetjük a kezét.

^{Forrás: depositphotos.com}

Fontos a fokozatosság

A jó nevelői hozzáállás ilyenkor a közös felfedezés, az egyéni lehetőségek felragyogtatása, a fiatal ember képességeire való rácsodálkozás. Éjszakákba nyúló beszélgetések, felnőttes tevékenységekbe való belekóstolás (munka, rászorulók segítése, felelősségteljes feladatok), hiteles emberekkel való találkozás. Ez mindkét félnek sok rádöbbenést és konfliktusforrást jelent: nem lehet a szülők védőszárnyai alatt felnőtté válni.

Az ifjúban egyre nagyobb az elszakadás vágya. Pontosan érzi, hogy meg kell próbálnia a saját lábára állni. De szorongás kíséri még a gondolatot is! Győz-e önmagában, önmaga felett?

Ez a belső feszültség némelyeket szinte anarchistává tesz. Ez a lélek védekezése, hogy meg ne hasadjon. Egy tüskés burok. Fokozatos elengedésre van szüksége. Lassan "a család érzelmi anyaméhét" – ahogy Vekerdy Tamás fogalmazott – is el kell hagynia.

Kettős feladat ez szülőként is. Bátorítani kell a fiatalt és nem folyton magunkra nézni! Mi is váltóállítás előtt állunk, új feladatokat kell találnunk, házastársi kapcsolatunkat is újra fel kell fedezni, hogy gyermekünk ne "elhagyásnak" élje meg az útra kelést, hanem szülői küldetésünk örömteli beteljesülésének.

Kapunyitási pánik

Most szüksége lenne egy katartikus élményre, aminek híján könnyen a határmezsgyén ragad a fiatal, "kisfiú lesz nagy cipőben". Ilyenek voltak egykor a beavatási rítusok, amelyeken a fiatal bebizonyíthatta, hogy képes gondoskodni másokról, elviseli a magányt, az erős fizikai fájdalmat, nagy megterhelést is kibír nyafogás, sőt mukkanás nélkül. Ezután felnőttnek tekintették őt – és nem is engedték tovább gyereknek maradni!

Mára ezek a határok a felismerhetetlenségig elhomályosultak. Mindent lehet bármely életkorban. Csupán "jogi" szemünket kell becsukni, és máris elnézhető a tizenévesek dohányzása vagy alkoholfogyasztása. A középiskolásoknak rendezett "nyárnyitó bulik" is éjfélkor kezdődnek...

A médiatartalmak aztán végképp ledöntöttek minden életkori határt. Ott már nem létezik dedikáltan felnőttes téma, látvány. A filmek hősei jellemzően önző, agresszív, hisztérikus felnőttek is lehetnek. Wellness- és tömegtársadalomban élünk, a szenvedés és a személyes felelősségvállalás "össznépi szinten" sem divat, így az előlük való menekülés nem feltűnő.

Ebből egyenesen következik a "kapunyitási pánik", amelynek általánosan tapasztalható tünete a levertség, a "depis" életuntság, a döntésképtelen hezitálás és a fásultság.

^{Forrás: magnific.com}

Hogy mit jelent felnőtté válni?

A felnőtté válás elsősorban felelősségvállalást jelent magamért és másokért is. Úgy élni, hogy minden helyzetnek én legyek az ura.

Enélkül a krízis nélkül egy tartás nélküli, puha identitás lesz az eredmény. Mindenképpen szükség van egy jelentősebb eltávolodásra. Ha túlságosan hangsúlyozzuk a kötődést, az visszahúzza a fiatalt azon az úton, amitől amúgy is fél.

Ahogy Ranschburg Jenő mondta: "Erre a konfliktusra szükség van, mert nem tud megoldódni, ha nincs. A valódi identitás erre a konfliktusra épül." Sajnos ma a tizenéveseknek csak mintegy 10-15 százaléka(!) éli meg ezt a klasszikus fejlődési mintát.

Mi, szülők pedig "elméletileg" tudjuk, hogy önállósulnia kell, de belénk égett az aggódás: mi lesz, ha nem jön rá, ha nem lesz képes...?!

Hogy mi lesz?

Megerősödik, tanul belőle, talpra esik – vagy visszajön hozzánk és tanácsot, segítséget kér.

Hogyan lehet ezt a folyamatot segíteni?

Figyeljük meg a természet leválási megoldásait! A kis sast, ha eljött az ideje, kilökik a fészekből. A medvemama megtanítja a bocsoknak, hogy bizonyos hangjelekre kapaszkodjanak föl egy fára, mert veszély van. Aztán megint más "dallamú" hangokat hallat, amire lejöhetnek. És amikor úgy látja, hogy felnőttek már a bocsok, fölküldi őket újra a fára, ő pedig elmegy! Vissza sem néz… A bocsok várnak, várnak, de mostantól nem lesz "gyertek lefelé!" dallam... Az éhség nagy úr, végül az hozza le őket a fáról – s ezzel már felnőtt medvének számítanak.

El kell tehát engednünk felnövő gyermekeink kezét. Hadd döntsenek, hadd viselhessék a következményeit és hozhassák rendbe, ha éppen arra van szükség.

A mesékből is tudjuk, hogy "világgá kell mennünk" azért, hogy az "Élet vizével" térhessünk vissza. A vándorúton nem kísérnek el a szülők. És persze az út nem veszélytelen, azon gyakran el fog tévedni. Nem baj: az akadályok új megoldásokat szülnek, megerősítenek, segítőkre találunk, korlátainkat is megtapasztaljuk.

Ha ne adj’, Isten, kimarad ez a fázis, akkor az átalakulás energiái nem kifelé, hanem befelé robbannak. Majd 30-40 éves korban okoznak infantilis viselkedést, furcsán "menőző", akár felelőtlen életformát is. Vagy belső szorongását egy másik módon próbálja oldani a fiatal: belemenekül egy helyzetbe, ami valójában nem a sajátja. Korai zárás, álmegoldás, ún. "kaméleon-identitás" ez, mert küzdelem nélkül történt a döntés.

Íme, férj/feleség lett, doktor bácsi vagy tanár néni, eladó vagy fodrász. De ezek álarcok csupán. A valódi önazonosság arra a kérdésre válaszol: KI vagyok én? A korai zárás ál-azonossága csak annyit tud: MI vagyok én? Ha pedig egy őszinte pillanatban lehull az álarc, összeomlik az építmény.

Lényeges, hogy a fiatal végigküzdje ezeket a kérdéseket, és mi bízzunk benne. "A túlzott védelem érzelmi nyomorékokat nevel" – írta Josef Kentenich, a Schönstatt Mozgalom alapítója.

^{Forrás: magnific.com}

A király visszatért

Figyeljünk az ötleteikre, a világképükre, ami garantáltan más, mint a miénk. De nem rosszabb! Ez a munka nyilván nem a leszólással kezdődik… Az "ugyan, mit tudhattok ti még erről?" típusú kérdésföltevést felválthatja az "érdekelne, te hogyan látod ezt a problémát?" felütésű kezdeményezés.

Komoly önmérsékletre van szükség, hogy ne érezzük magunkat még mindig felelősnek az ő testi-lelki közérzetéért.

Meg kell találnia a saját egyensúlyát. Sokszor újból megrendülnek a szülők, amikor gyermekük már nyilvánvalóan külön életet él, nem tőlük kér tanácsot, nem nekik számol be először a sikereiről – a kudarcairól pedig egyáltalán nem is…

Ilyenkor jó, ha nem felejtik el, hogy lázadozó vándorlegényük királyként fog visszatérni, akárcsak a mesékben! Alkotó társuk, barátuk lesz – és mégis valami sajátos belső "dallama" marad a kapcsolatuknak, hiszen minden körülmények között ő lesz a szívüknek kedves gyermeke.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com, depositphotos.com
Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita PhD, neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára