Huszonegy évesen lettem édesanya, az azt követő tíz évben pedig hét gyermekem fogant, akik közül hatot nevelhettünk fel. Egyikük még magzatgyermek korában előre ment a mennybe.
Öt fiam született és egy lányom. Ajándéknak érzem, hogy mindegyikük szentségi életet él: két fiam papi-szerzetesi hivatásban, a ferences rendben, három fiam és a lányom pedig a házasság szentségében. Utóbbiak húsz unokával ajándékoztak meg, és mindegyikükkel szoros a kapcsolatom. Harmincöt éve tanítok – ma már nyugdíjasként – egy katolikus iskolában, melynek alapításában is részt vehettem. Harminc éve a Ferences Világi Rend örökfogadalmasa, egy nagy ferences család tagja vagyok.
A nagycsaládos lét sok-sok éve után nálunk viszonylag rövid idő, alig két év alatt szinte kiürült a "fészek". Négyen repültek ki gyors egymásutánban: volt, aki megnősült, a másik kollégiumba ment, vagy éppen megkezdte római teológiai tanulmányait.
Akkor jöttem rá, hogy a "második szülés" bizony fájdalmasabb, mint az első, csak másképpen. Hullottak a könnyeim.
Férjemmel mindig is vigyáztunk a kapcsolatunkra: mindig sokat beszélgettünk és voltak – még a gyerekek kicsi korában is – kettesben töltött óráink és napjaink. Örökké hálás leszek ezért a szüleimnek és egyik sógornőmnek különösen is. Megkönnyítette az életünket az is, hogy mindketten nagycsaládban nevelkedtünk. Én ötödik gyerek vagyok, férjemék tizenegyen voltak testvérek. Egész életünkben egyházi közösség tagjainak is mondhattuk magunkat.
Számomra csodálatos volt – és persze sokszor nehéz is – az anyaság. A gyerekek gyors egymásutánban érkeztek, "egyszerre" voltak kicsik, így előfordult, hogy csak az elkövetkező fél óra elviseléséhez kértem erőt a Jóistentől…
Sok-sok öröm és munka is "járt" a gyerekekkel, de természetesen álmatlan órák is. Mégsem adnám semmiért. Ahány gyerekem van, annyi egyéniség.
Abban segíteni őket, hogy önmaguk lehessenek, mégis közösségi emberekké váljanak, nagy kihívás volt!
Anyaként nyilván a felelősség is nagyobb volt, mint a nagymamaságban, amely ebből a szempontból egészen más érzés. Megtapasztaltam a régi mondás igazságát is, miszerint az unokáinak kétszer örül az ember: először, amikor jönnek, másodszor, amikor mennek.
Mind a húsz unokámnak számontartom a születésnapját, ismerem a hobbiját, legtöbbjüknek az ételekkel kapcsolatos ízlését is. Huszonnégy éve hetenként egyszer néhány unokám nálam alszik. Az idősebbek – van már köztük öt felnőtt – interneten vagy telefonon jelezhetik, ha nálam szeretnének aludni, például egy-egy buli miatt.
A gyerekeimmel már a kezdetekkor megegyeztem abban, hogy
ha én vagyok a gyerekekkel, akkor az én szabályaim érvényesek. Megbíztak bennem, és ez működik.
A válasz: igen. Számomra mindig is fontos volt a magánélet. Sokan bizonytalanok ebben, azt kérdezik, hogy kell-e határokat húzni nagyszülőként.
Szerintem határokra a gyerekeimnek, az ő gyerekeiknek és nekem is szükségünk van. Mire gondolok? Például nálam a számítógépet sokáig csak én kapcsolhattam be, én kezelhettem, még akkor is, ha az unokák tudták (volna) használni. Ma már a felső tagozatos unokáknak nagyobb önállóságot adok ebben.
Vagy például evés után az ebédlőmből mindenkinek ki kell vinnie a használt tányért, evőeszközt a konyhába. Az én asztalomnál nincs mobilozás, és elvárom, hogy tisztelettel beszéljenek velem, de egymással is.
Ha egyedül vagyok velük, én vagyok a főnök, és ezt tiszteletben is tartják. Ilyenkor nincs hivatkozás arra, hogy "de ezt így szoktuk", "a mama meg szokta engedni" stb. Ha viszont jelen vannak a szülők, akkor egyértelműen ők a főnökök, hiszen ők a felelős nevelők. Ezt a gyermekeim és az unokák is elfogadják, és a jelek szerint jól működik.
Ha a gyerekeim segítséget kérnek, akkor mindig igyekszem eleget tenni annak, segíteni, vigyázni az unokákra – ugyanakkor tudok nemet is mondani, és ezt ők elfogadják.
A férjem kilenc éve elköltözött az örökkévalóságba. Sokkoló volt, hogy néhány óra alatt halt meg. Ugyanakkor nagyon sokat segített nekem a mentősök, a kórházi orvos és az ápoló együttérzése, valamint az, hogy a Honvédkórházban van egy úgynevezett kegyeleti szoba, ahol minden gyermekemmel közösen el tudtunk búcsúzni tőle. Pap fiaim vezették a családi imát, ők segítettek később minden kegyeleti ügyintézésben is.
A fájdalmunk közös volt, mégis csodálatosan kiálltak mellettem ebben a nehéz időszakban a gyermekeim, de az unokák is.
Néhány hónapon keresztül nagy magányt éltem át, de lassan átsegített rajta az a nagyon mélyen gyökerező hit, hogy a férjem már a mennyben van, illetve a családom, a gyerekeim és az unokáim támogató szeretete. A fájdalom ennyi év után már elmúlt, de a családommal, kollégáimmal és ferences testvéreimmel a közösség ma is eleven, ezért már soha, egy pillanatra sem érzem magamat magányosnak. Egyedül élek, de már gyerekkoromban is szerettem az egyedüllétet; ma is szeretem, és igénylem is.
Szüleimtől és férjem szüleitől tanultam meg, hogy leginkább azzal segítek, ha nem várom el tőlük a szeretetet, és azt sem, hogy ők törődjenek velem. Mindig örülök, ha megkeresnek, de nem panaszkodom, ha ez nem történik meg.
Ugyanakkor például múlt nyáron, az infarktusom idején, remekül beosztották, megoldották, hogy mindennapos segítséget kapjak tőlük. A házasságuk elején megfogadtam, hogy váratlanul soha nem jelenek meg náluk; nem akartam, hogy – főleg a menyeim – ellenőrzésnek érezzék a felbukkanásomat. Nekik is megvan a maguk szabadsága.
Soha nem fogom a saját gyerekem pártját a házastársával szemben. Igyekszem az unokákra való "vigyázással" vagy olykor anyagilag is segíteni ott, ahol erre szükség van. Elmondhatom, hogy szoros a kapcsolatunk, de szabadon éljük a magunk életét. Egyedül élek, de nem vagyok magányos.
*****************************************************************
A szerzőről: Komáromi Mária hat gyermek édesanyja, húsz unoka nagymamája. Írásaiban személyes hangon osztja meg tapasztalatait a családi életről, az öregedés elfogadásáról és a nagyszülőség öröméről.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com
Szerző: Komáromi Mária
Letölthető anyagok:
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról
webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel
összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
