Mit gondoltok, milyen a modern nagymama? Avagy mennyit unokázik a szupernagyi?

Vajon milyen napjaink nagymamája? Otthon ülő, mindig rendelkezésre álló, palacsintasütő családi háttérember? Vagy dolgozó, aktív, saját életét is élni vágyó nő, akinek az unokák nagyon fontosak, de nem ők vannak a fókuszban?

A nagyszülőség néhány évtized alatt látványosan átalakult: megváltozott a nyugdíjkorhatár, tovább dolgozunk, tovább maradunk aktívak, már nem jellemző a többgenerációs együttélés – eközben a családok segítségigénye nem lett kisebb.

Lothringer Éva szociális testvér, családterapeuta gondolatébresztőnek, vitaindítónak szánt írása arról szól: mi várható el ma egy nagymamától? Mennyire legyen jelen az unokák életében? Kell-e mindig rendelkezésre állnia? Lehet-e nemet mondania? Hol vannak a szeretetből vállalt segítség és az önfeladás határai?

Várjuk olvasóink véleményét, tapasztalatait – írásunk végén, a hozzászólás gombra kattintva – arról, hogy milyen egy igazi "mai" nagymama!

"Mi, nyugdíjas kis öregek…"

Hetvenes években töltött gyerekkoromban egyik kedvenc műsorom a vasárnapi Zsebtévé volt. Élesen emlékszem arra, amikor a nagyszülőket bemutató két kedves báb – amolyan tipikus öreg néni, öreg bácsi figura – a következőt énekelte:

"Mi, nyugdíjas kis öregek, mi otthon csücsülünk.
A kisbaba, a kiskutya sétálni jár velünk.
Nagymama: Én főzök, én mosok, én vasalok. Mindenre jut idő.
Nagypapa: Én otthon ülök többnyire, ha jön a szerelő."

Milyen családot látunk magunk előtt? Háromgenerációs, együtt élő famíliát. A középgeneráció dolgozik, anya is, pedig kisbaba van. A nagyszülők szerepe, feladata pedig az otthoni munkák és a gyermekgondozás teljes ellátása. Ők már különben is "kis öregek", egyértelműen ez a feladatuk.

Külön érdekesség a nemi szerepek jellegzetes szétválása. Abban az időben Magyarországon a nőknél 55 év volt a nyugdíjkorhatár. A panelprogram pedig gyakran úgy épült, hogy a nagyszoba a szülőké, az egyik kisszoba a gyerekeké, a másik a sokszor vidékről felköltöző nagyszülőké.

Nyilván ez leegyszerűsített kép, a valóság akkor is sokkal árnyaltabb volt. De az általános közfelfogás a nagyszülőségről más volt, mint ma.

Várjuk olvasóink véleményét, tapasztalatait – írásunk végén, a hozzászólás gombra kattintva – arról, hogy milyen egy igazi "mai" nagymama!

Jól nézünk mi ki!

Manapság gyakran találkozni olyan, fiatalos, 50 és 60 év közötti nőkkel, akiket bárki nézhet negyvenesnek is. További meglepetés, amikor kiderül, hogy – mondjuk – már háromszoros nagymamák, és most jön a negyedik... Sehol az ősz kontyocska, az okuláré, a ráncok, az öreges ruha – emlékszünk az otthonkákra? Hova lett a "jó öreg nagyanyó"-image?

A jelenség hátterében részben a jobb életkörülmények, de az ideálok megváltozása is állhatnak. Manapság nem szeretünk idősödni. Ahogy mondani szokták: ma nem az a kérdés, van-e élet a halál után, hanem az, van-e élet a negyedik X és a negyvenes ruhaméret után. Ebben van vitalitás, életszeretet, erő.

De miután ma jóval tovább kell egy nőnek dolgoznia, társadalmilag teljesítenie, egyúttal paradox helyzetbe is kerül: például azzal, hogy az életkora miatt hamarabb válik nehezen "eladhatóvá" a munkaerőpiacon.

Egyszóval a nagyik ma sokkal fiatalabbak külsőleg is, belsőleg is, mint még pár évtizede voltak – és mint amilyen kép még sokakban él róluk.

Ki csücsül otthon?

Már az is kérdés, kik laknak együtt. Szinte teljesen megszűnt a többgenerációs együttélés. Ezért aztán a kisgyermekes anyukák akár évekig otthon vannak, magukra maradva a kisbabával és a rengeteg tennivalóval.

Ma már általában 65 éves korunkig aktív munkaerőnek számítunk.

Amikor saját gyermekünk felveti, hogy nem unokáznánk-e esetleg, az első kérdésünk az lehet: jó, de mikor?

Hiszen pontosan olyan munkanapjaink vannak, mint a szülőknek, és hozzájön a bevásárlás, a háztartás, az ügyintézések, és szusszanni is kellene valamikor. És másnap kezdődik elölről minden. Lehet, hogy külsőre jól tartjuk magunk, de a test alkatrészei megérzik az ötven-hatvan évet.

Szendvicsgyerek-nagyszülők

Szerencsésen kitolódott tehát az életkor, ám ez nem csak a vitális idősödést hosszabbítja meg, hanem a fizikális és mentális betegségekkel terhelt öregkort is. Egyre több család súlyos gondja a hanyatló, felügyeletre, ápolásra szoruló szülő-nagyszülő.

Ott áll a hatvanéves cégvezető, pedagógus, könyvelő vagy kereskedelmi dolgozó, akinek a munkanapja után nem megpihenés jut, hanem szalad este idős, gondozásra szoruló édesapjához, édesanyjához. Közben gyermekei állandóan kérik, hogy jöjjön unokázni, segíteni, mert nem bírják egyedül. Hiszen ő a Nagyanyó!

Beszorul az előző és a legújabb generáció közé, szükségletek és elvárások között hányódik-vetődik, miközben a saját szükségleteire – orvosi kivizsgálásra, képzésre, mellékállásra, netán midlife-krízis feldolgozására – már végképp nem jut ereje.

Nem véletlen a szendvicsgyerek-nagyszülők házassági kifáradása sem. Ebben a préseltségben nehezebb átvészelni az életciklus-váltást, az "üres fészek"-szindrómát vagy akár a házastárs idősödésének hirtelen felbukkanó jeleit.

Megérdemelt pihenés?

Végigdolgozott élet, több gyerek felnevelése, sok küzdelem – és elérkezik a megérdemelt nyugdíjas életkor. Már nem a munkaidő szabályozza a napunkat, a gyerekeink kirepültek, állnak a saját lábukon. Fellélegezhetünk. A friss nyugdíjas körbenéz az életben: mi maradt el? Mit szeretnék pótolni? Elő azzal a bakancslistával!

A kisgyerekes léttel küzdő gyerekek sokszor meglepetten látják, hogy nyugdíjas édesanyjuk KRESZ-vizsgát tesz, kertészeti körbe jár, beiratkozik tánctanfolyamra, és újfajta érdeklődést mutat a norvég fjordok vagy Capri szigete iránt.

És nem áll be 0-24-ben segíteni. Pedig ráér! Kötelessége lenne…!

Csakhogy az bizony neki már sokszorosan megvolt. Talán jogosan érzi, hogy most más életszakasza következett el. Töltekeznie kell még kissé, hogy harmonikusan tudjon öregedni. Ennek része lehet az unokákkal való kapcsolat, de "csak" olyan mértékben, ami erőből-szívből futja.

Életadó valóság

Mi várható el a mai "nagyanyóktól"? A legfontosabb, hogy a nagyszülők bizalommal tárják fel életüket, életvitelüket kisgyermekes szülővé lett gyermekeik előtt, azok pedig fogadják be a valóságot.

A nagyszülő nem szülő. Sem felelősségben, sem kötelezettségekben, sem erőnlétben, türelemben.

A szupernagyi külsejű nők is be szokták vallani: "már nem tudok utána úgy futni, mint régen", "nem merem vállalni a háromévest, csak a kisbabát…"

Mérjük fel, mi a valódi szükséglet az unokáknál! Mi az a valódi lehetőség, amit készséggel adni tudunk? És ha nem mi: mit tudunk ajánlani magunk helyett?

Vajon nem szégyelli-e a lányunk, hogy "dobozos" készételt rendeljen, hiszen "te minden nap főztél, nekem ez az etalon" – pedig mennyire megkönnyítené a dolgát? Vajon nem mi, avagy a Másik Nagyi várja el, hogy kisgyerekek mellett is csillogjon a lakás, és egyszerre hat különórára járjon az elsős?

Vajon megtaláljuk-e azokat a kreatív módokat, ahogyan jó szívvel tudunk segíteni? Online korrepetálás, szállítás, internetes rendelések, lelki beszélgetések - a kölcsönös valóságra épített szükségletek összehangolása. Úgy, hogy senki se váljon önfeladó áldozattá, de mégis minden szükségletre keressük a megoldást, akkor is, ha az nem mi vagyunk.

Így, ha nem is válunk a régi típusú, mindig elérhető, mindenható nagyikká, gyermekünk nem érzi magát magára hagyva.

A kötelező elvárások bénítanak. Az eleven kapcsolatra épülő segítségnyújtás mindkét felet megörvendezteti.

Hajrá, nagyapák!

Ha nagyikról van szó, többnyire a nőnemű nagyszülő jut eszünkbe. Pedig örömteli jelenség manapság a nagyapák aktivizálódása.

A mai ifjabb nagyszülők már annak idején gyakran "együtt szültek", pelenkáztak, fürdettek, altattak, egyszóval kiléptek a hagyományos apaszerepből. Az apák már nemcsak horgászni viszik el a kisfiút, hanem "képesek" vigyázni a kicsinyekre, elmosogatni vagy főzni is.

Mennyire jó, ha az aktív korú nagyszülők valós szükségletek esetén képesek felosztani maguk között a segítő feladatokat! Ha két nagyszülő összefog, akár saját utazásukra is örömmel elvihetik az egyik unokát, ha nem is az egész "ovit". Közös élménnyé válik és kevésbé megterhelő, mint egyedül.

Számítunk a nagypapákra!

Nagyi pedig kell!

Kedves, aktív korú nagyi ismerősöm egy ikerházban él a fiával és családjával, három fiúunokájával. Tény, hogy a nagycsalád élete az ő konyhája felé "lejt".

A fiúkat nemrég elvitték egy külföldi kalandparkos kirándulásra. A nagyi örült neki, mondván: ez egy jó fiús program, biztosan élvezni fogják. De amikor hazatértek, a gyerekek nem a kalandokat kezdték mesélni, hanem bezúdultak a konyhába, és annyit kérdeztek:

– Nagymama, palacsinta van?

Mert bizony mindennél fontosabb lehet a nagyi konyhája – bármit is jelentsen ez.

Egyébként volt palacsinta…

Várjuk olvasóink véleményét, tapasztalatait – írásunk végén, a hozzászólás gombra kattintva – arról, hogy milyen egy igazi "mai" nagymama!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com
Szerző: Lothringer Éva szociális testvér, család-és párterapeuta, Salkaházi Sára Alapítvány

Letölthető anyagok: