Együtt a viharban – egy keresztény házasság első éve

A fiatal szerelmesek egyik ideája az, hogy a házasság nem más, mint egy végtelenített nászút, sok-sok romantikával és boldogsággal. Sokáig én is így képzeltem el a jövőmet – talán mert a környezetünk is ezt sugalmazta nekünk. A valóság azonban, ha nem is rosszabb, de jóval árnyaltabb képet mutat, apró, mindennapi küzdelmekkel és problémákkal, amelyek – ma már jól látom – lassú, kitartó és szeretetteljes munkával, imákkal rendbe tehetők.

Íme a mi történetünk, amelyben a nehéz küzdelmek sok mindenre megtanítottak bennünket.

„Nektek még nem lehetnek igazán komoly problémáitok”; „Rózsaszín köd vesz körül még benneteket” – házasságunk előtt nagyon sokszor kaptunk ilyen és hasonló megjegyzéseket.

Kétévnyi ismeretség, féléves jegyesség után házasodtunk össze. Ez többek szerint rövid idő – különösen úgy, hogy nem költöztünk össze, amíg meg nem házasodtunk. Valljuk be, az ilyesmi manapság nem túl gyakori még keresztény körökben sem. Mi tudatosan készültünk a házasságunkra, közben igyekeztünk nem hallgatni a félelmeinkre, illetve nem szerettünk volna megfelelni a társadalmi elvárásoknak sem.

A felkészülés, ami még ma is tart

A házasságunkat – melyet 27 és 29 éves korunkban kötöttünk meg – egy mélyebb lelki felkészülés előzte meg. Jártunk jegyesoktatásra, sokat beszélgettünk, imádkoztunk, kérdéseket tettünk fel magunknak és egymásnak is.

A tiszta jegyesség különösen sokat adott ehhez: közös vállalás volt, kettőnk egyfajta első nagy „projektje”. A házasságon kívüli szexualitás kérdését ugyanis már megismerkedésünkkor tisztáztuk. Az, hogy lám, már ezt is meg tudtuk beszélni, megerősített bennünket abban, hogy képesek vagyunk közösen dönteni és Istenhez közel maradni – még akkor is, ha ez a lépés mások számára furcsának vagy nehéznek tűnik.

Ahogy épült és egyre jobban kiteljesedett a kapcsolatunk, azt vettük észre, hogy boldogabbak és szabadabbak vagyunk benne, mint a korábbi kapcsolatainkban, ahol ez a tudatosság csorbult.

Nem várt nehézségek

A nehézségek talán akkor kezdődtek a kapcsolatunkban, amikor úgy alakultak a dolgok, hogy mindössze négy hónapunk volt felkészülni az esküvőnkre. Nagyon intenzív időszakot éltünk meg; nem csak az idő rövidsége, hanem a körülmények is próbára tettek minket.

De más nehézségekkel is szembesülnünk kellett: vőlegényem a munkahelyén nehezebb, felelősségteljesebb munkát igénylő pozícióba került, emellett belekezdett az egyetembe is. Én sokat túlóráztam, még hétvégén is dolgoztam. Szombat délutánonként két fáradt, gyakran feszült ember nézett egymásra, akik egyszerre vágytak arra, hogy pihenjenek, és arra, hogy végre minőségi időt töltsenek egymással. Ez gyakran feszültséget keltett köztünk.

Egy idő után azt vettük észre, hogy már gyakran konfrontálódunk egymással. Előfordult, hogy a beszélgetéseink sírásba torkollottak, és a feszültség nem tűnt el, csak súlyosbodott. Az esküvő szervezésével járó feladatok nagy része rám hárult a vőlegényem alapvető leterheltsége miatt, miközben nekem is telített volt a naptáram. Eközben próbáltuk ápolni kapcsolatainkat a családunkkal, a barátainkkal is – de egyre inkább úgy éreztük, hogy nem megy.

A legnehezebb az volt, hogy senki nem tudta helyettünk elvégezni a feladatokat. Habár többen felajánlották a segítségüket, a legfontosabb döntéseket az esküvővel kapcsolatban nekünk kellett meghoznunk, és dolgozni, tanulni sem tudott más helyettünk. Ha engem kérdeznek, én egyáltalán nem így képzeltem el a jegyességemet...

Nem a felhők között jártunk, sokkal inkább a sarat tapostuk magunk alatt.

Mit tanultunk belőle?

Krízisben voltunk, de a helyzet még nem indokolta azt, hogy kívülről kérjünk segítséget – bár tény, hogy sokszor bizony elmentünk a falig. Felborult az életünk, az időbeosztásunk…

Mai fejjel, visszatekintve, már sok mindent másképpen csinálnék. Vállalkozóként én könnyebben osztom be az időmet, így biztosan megpróbálnék kevesebbet dolgozni, még akkor is, ha az esküvői költségek bizony rémisztően magasak voltak. De a pénznél sokkal-sokkal fontosabb, hogy legyen időnk egymásra…

Aztán jött az esküvő, megtörtént, házasok lettünk. És semmi nem változott meg. A stressz magától nem szűnt meg. A nagy ünneplés után jöttek a szürke hétköznapok. A fennálló feszültséget csak fokozta, hogy már együtt éltünk, így össze kellett csiszolódnunk. Már olyan konfliktusok is felszínre törtek, amik korábban, egymástól „távol” rejtve maradtak. Pedig hányszor mondogattuk egymásnak: „Csak legyünk végre házasok!” Azt hittük, az majd mindent megold. Hát nem!

Megijedtem, képtelen voltam megérteni, mi történik velünk, hiszen mi mindent „jól csináltunk”. Olyan sok gyakorlati szituációt átbeszéltünk már a házasságunk előtt is. Akkor miért ilyen nehéz?

Arra kellett rájönnöm, hogy nem az a baj, hogy nehéz. Az összecsiszolódás és az alkalmazkodás elkerülhetetlen, bárkivel is él együtt az ember. Viszont ami változott, hogy nem egy olyan ember van mellettem, aki csak szívességből él velem vagy kényszerből.

Ő nem lakótárs vagy küzdőtárs.

Akivel a mindennapi stresszt túl kell élnem, akivel a sok feladatot, az egyet-nem-értést át kell hidalnom, az már a férjem.

Ráeszméltem, hogy a konfliktushelyzetekben a társamat korábban mindig ellenségként kezeltem. De ez már

nem egy „egyszerű” párkapcsolat, hanem házasság, amibe nem csak addig teszek bele energiát, amíg kedvem van hozzá.

És már tudom, hogy a férjem sem „enged el”, nem hagy magamra az első veszekedésnél – de a századik után sem. Itt már csak előre tekintünk, arra koncentrálunk, hogyan lehet jobb, miként működhet jobban a kapcsolatunk.

Azt már a házasságunkra való felkészülés óta tudtuk, hogy a másikunk olyan ember, akire lehet támaszkodni. Még akkor is, ha – természetesen – egyikőnk sem tökéletes.

A jelen: megoldottuk

A konfliktusaink rendeződtek vagy legalábbis elsimultak, a feszültség enyhült. A férjem befejezte az egyetemi képzést, a nyár beköszöntével pedig mindkettőnk munkája könnyebbé vált, egy kicsit lelassult. Most tanuljuk felépíteni új családunk kereteit, határait. Végre megnyugodhatunk, és nekiállhatunk tervezni.

Összekapaszkodtunk a viharban, és bár nem ilyen jegyességre és első hónapokra számítottunk, végigcsináltuk, megoldottuk. Még mindig viseljük a nyomokat, de rengeteget tanultunk a másikról és magunkról is.

Nemegyszer igazságtalannak éreztem azt, hogy ennyit kellett szenvednünk. Nemegyszer végtelenül fáradtnak éreztem magam és dühös voltam a férjemre. Nemegyszer éreztem azt, hogy elegem van. De mostantól

a bizalmamat a társamba és Istenbe vetem, mert a viharban se engedtek el engem.

Mindketten ott voltak, és amikor én voltam gyenge, Isten erőt adott a férjemnek, hogy odajöjjön hozzám, és akkor is kitárja a karját felém, amikor elutasító és makacs voltam.

Egy házasságban vannak nagyon nehéz pillanatok és időszakok, mégis tanúságot tehetünk benne a világ felé: igenis lehet egymást hűségesen, kitartóan és mindig megújulva szeretni. Úgy szeretni, ahogy Isten szeret minket. A házastársi eskünket fejezzük ki minden kedves szóban, ölelésben, a megbocsátásban.

Isten továbbra is támasza és menedéke a kapcsolatunknak. Ő ott van akkor is, amikor mi már egymásban elfáradunk. Azt a szeretetet tanulhatjuk meg Tőle, amely feltétel nélküli, és nem múlik el az első csalódásnál.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Mózes Alíz