Elmondható tehát, hogy olyan témáról van szó, amely szentírási alapon kiemelt jelentősége ellenére legfeljebb a keresztény élet szezonálisan beköszöntő slágeridőszakaiban, advent és nagyböjt idején kerül(t) valamelyest a hívő közösség érdeklődésének homlokterébe.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy az adományozás bibliai alapjai, egyháztörténeti hagyományai, a témával kapcsolatos kutatásaim és személyes tapasztalataim segítségével rámutassak néhány olyan összefüggésre, amelyek világossá teszik az adakozás, mint személyiség- és istenkapcsolat-formáló gyakorlat kivételes jelentőségét, felkínálva a lehetőséget, hogy ezt az eszközt átgondoltan beillesztve az életünkbe, megtehessünk egy újabb lépést az érett keresztény élet irányába.
A katolikus hívők közösségén belül létezik egy jelentős létszámú csoport, akiket a következő, jogosan felmerülő kérdés, illetve a kielégítő válaszok elmaradásából fakadó hiányérzet visszatart az adakozástól:
A válasz megtalálásához a Teremtés könyvének első fejezetét érdemes fellapoznunk, amelyben Isten meghatározza azt a viszonyrendszert, melyet ember és teremtett világ összefüggésében kívánatosnak tekint. Ádám és Éva megteremtése és megáldása után Isten így szólt az első emberpárhoz: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,28).
A Teremtőnek tehát úgy tetszett, hogy felruházza az embert a világban található erőforrások feletti hatalommal, a teremtett világ és a benne található javak tulajdonjogát azonban magánál tartsa. E kezdeti rendelkezésből bontakozik ki az az ószövetségi könyveken átívelő látásmód, amely az emberre nem mint földi javak birtokosára, hanem mint az Isten által tulajdonolt javak intézőjére vagy más szóval sáfárára tekint (vö. Andrew Wommack: Sáfárság - pénzügyeink kezelése).
Ez a látásmód jelenik meg még letisztultabb formában akkor, amikor Jézus a talentumokról, intézőkről szóló példabeszédeiben (vö. Mt 25,14-30, Lk 16,1-13) az emberi élet végén esedékes számadás vonatkozásában több alkalommal is a vagyonos úr és megbízott sáfárjának viszonyaként festi le Isten és ember kapcsolatát.
Mindez Isten optikájából szemlélve azt jelenti, hogy az, amit magunkénak gondolunk, a valóságban Isten tulajdona, aki a pillanatnyilag hozzánk tartozó javakat ideiglenesen a rendelkezésünkre bocsátotta.
Amikor pedig adakozásra szólít fel, valójában egyik zsebéből a másikba kívánja saját javait helyezni a mi közreműködésünkkel.
Ez a két mondat annyira lényeges, hogy ha csak a keresztények megszívlelnék és eddigi gondolkodásukat megváltoztatva e látásmód talaján kezdenék kezelni javaikat, már akkor borítékolhatóan radikális, társadalmi szinten érzékelhető változások következnének be!
Szeretném tehát még egyszer idehelyezni ezt a két kulcsmondatot: Mindez Isten optikájából szemlélve azt jelenti, hogy az, amit magunkénak gondolunk, a valóságban Isten tulajdona, aki a pillanatnyilag hozzánk tartozó javakat ideiglenesen a rendelkezésünkre bocsátotta. Amikor pedig adakozásra szólít fel, valójában egyik zsebéből a másikba kívánja saját javait helyezni a mi közreműködésünkkel.
Melyek tehát Isten vagyonáthelyezési tevékenységének megszokott irányai? Melyek azok a „zsebek”, amelyekkel Isten szándéka szerint a mi zsebünknek kapcsolatban kell állnia?
A megtermelt javak egytizedét Istennek ajánlani - ez az ószövetségi ember számára teljesen magától értetődő volt. Noha Ábrahám még önkéntes felajánlásként adott tizedet Melkizedeknek Lót sikeres megmentése után (vö. Ter 14,18-20), már a Leviták könyve (vö. Lev 27,30-34) és a Második Törvénykönyv (vö. MTörv 14,22) megírásának idejére világossá vált a választott nép számára, hogy ezt a felajánlást kötelessége is Isten iránt megtenni. Tizedet a birtokolt javak egésze alapján számoltak, a felajánlott javak összessége pedig a leviták és a papság megélhetését volt hivatott biztosítani (létezett egyébiránt külön templomadó – vö. Neh 10,33-34 – és a kultikus célokra gyűjtött önkéntes adományok kategóriája – vö. Kiv 25,1-2.8 – is, amelyeket most terjedelmi korlátok miatt nem fejtek ki bővebben).
Az Isten és a klérus céljaira való adományozás gyakorlata tehát Jézus idején már sokszázéves, bevett szokás volt, amelyet Ő Máté és Lukács evangélisták tanúsága szerint egyértelműen helyeselt (vö. „Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni” – Mt 23,23b; Lk 11,42b). A tizedfizetés a zsidóságból kivált első keresztények számára is evidencia volt, ezért latolgatás nélkül átemelték az új vallás keretei közé, ahol azt az ószövetségi mintához hasonlóan a papság ellátására, intézmények fenntartására, missziók finanszírozására és a rászorulók megsegítésére fordították.
A tizedfizetés a keresztény kultúrkör államaiban bevett gyakorlat maradt egészen a felvilágosodás koráig, amikortól kezdve azonban fokozatosan háttérbe szorult, majd a 18-19. század magasságában a szekularizálódó államok vezetőinek nyomásgyakorlása miatt végleg eltűnt (vö. Takács Péter: Az adakozás öröme, 44-47. old.).
Az egykori tized halovány jelenkori párhuzamaként az ún. egyházi hozzájárulás juthat eszünkbe, mely a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) hatályban lévő rendelkezése szerint ma Magyarországon az éves nettó jövedelem 1%-át (bizonyos magyar egyházmegyékben megyéspüspöki rendelkezésre mérsékeltebb, csupán 0,5%-át) kitevő, a katolikus hívek által kötelezően megfizetendő adomány (amely nem tévesztendő össze a személyi jövedelemadó valamely bejegyzett egyháznak évente felajánlható 1 %-ával!).
Bár tizedet fizetni egyházjogi értelemben nem katolikus kötelesség többé, mégis megfigyelhető – alulról jövő újításként, kiváltképp karizmatikus körökben – a tizedfizetés reneszánsza, amely mint láttuk, mind szentírási, mind pedig egyháztörténelmi viszonylatban érvényes alapokkal rendelkezik. E gyakorlat ismételt terjedésének egyik oka annak a felismerése, hogy úgy helyes, ha a hívek tartják fenn saját plébániájukat, papjukat és ezt nem az államtól várják el (mely egyébként túlnyomórészt napjainkban sem ebbe, hanem inkább a közkincsnek minősülő, egyházi tulajdonban lévő műemléképületek rekonstrukciójába száll be anyagiakkal).
A tized újrafelfedezésének másik alapját azok lelkesítő tanúságtétele szolgáltatja, akik bizalmat szavaznak ennek a több mint kétezer évre visszanyúló gyakorlatnak, s jó- és balsorsban egyaránt kitartanak benne. Ők szinte kivétel nélkül a következő hatásokról számolnak be:
Figyelemreméltó, hogy a Magyar Katolikus Egyháznak juttatott, egyesek által túlontúl bőkezűnek érzékelt állami támogatások miatt az intézményes egyház helyett a tizedfizetők közül sokan inkább az Isten Országát hatékonyan építő katolikus lelkiségű szervezeteket részesítik előnyben a kötelező 1% egyházi adón felüli 9% felajánlásakor, mint például az eredményes hajléktalanmissziót folytató Csak Egyet Szolgálat, stb.
A szegények felé történő adományozás egyszerre fejezheti ki az Isten nekünk juttatott ajándékaiért való hálát, az embertárs iránt érzett szeretetet és Isten gondoskodó szeretetmegnyilvánulásainak utánzását.
Az alamizsnálkodás egy, a legkorábbi ószövetségi könyvektől kezdve megjelenő, Isten iránti anyagi kötelezettség a tizedfizetésen túl, amely szegényeknek nyújtott, meg nem határozott mértékű anyagi segítséget jelöl (vö. Ter 47,25; MTörv 6,25; MTörv 15,7-8.10-11; MTörv 24,18-22, Tób 4,7.16, Sir 29,9). A zsidóság vonatkozó törvényeit és gyakorlatát megerősítve a hegyi beszédben Jézus is felszólít az elesettek anyagi megsegítésére (vö. Mt 6,2-4), illetve tudjuk, hogy maga is jó példával járt elöl (vö. Jn 13,29). Az ősegyházban kifejezett fontosságot tulajdonítottak a szegények istápolásának (vö. ApCsel 6,1-2; Róm 15,2; stb.), az Egyház pedig társadalmi szinten azóta is élen jár e tekintetben.
Az elmúlt évtizedek pápái folyamatosan szemmel követték a szegénység alakulását és nem késlekedtek felemelni hangjukat, amikor a nélkülözők jogos anyagi igényeire terelődött a figyelmük.
Szent II. János Pál pápa a Centesimus annus kezdetű, 1991-ben közzétett enciklikájában a következőket írja: „…mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket – mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek. … A szegények jogot követelnek maguknak, hogy részesülhessenek az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében” (Centesimus annus, 28.)1.
XVI. Benedek pápa 2009-ben, a béke 42. világnapja alkalmából közzétett üzenetében – szentté avatott elődje szellemiségével összhangban – szintén minden jóakaratú embert arra ösztökélt, hogy
“tágítsa ki szívét a szegények szükségletei iránt, és tegye meg, amivel konkrétan a segítségükre lehet”
(XVI. Benedek: Üzenet a béke 42. világnapjára)2.
Hogyan adakozzunk jól, Istennek tetsző módon akkor, amikor napjainkban a segítségre szorulók száma egyre nő, illetve amikor segítségnyújtásra lehetőséget adó platformok és szervezetek sokaságából választhatunk?
A Szentírás két fő irányelvet fogalmaz meg: jó szívvel és ésszel.
21. századi emberként ezt úgy valósíthatjuk meg, ha őszintén megvizsgáljuk érdeklődési körünket, kijelöljük karitatív tevékenységünk fókuszát, anyagi lehetőségeinket figyelembe véve megalkotjuk adományozási stratégiánkat, és nem utolsó sorban megbizonyosodunk a kiszemelt területen tevékenykedő szervezet(ek) szakmai kiválóságáról és megbízhatóságáról.
Hiszem, hogy Isten a 21. században is hívja az embert az önfelülmúlásra, arra, hogy nézzen túl önmagán, vegye észre a többieket maga körül és mozdítsa elő a társadalmi igazságosság megvalósulását.
Az anyagi javak másokkal való megosztása egy Istennek tetsző, hatékony és mégis sokak által elfeledett eszköz erre: fedezzük tehát fel újra az adományozás erejét!
1 https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=86
2 https://regi.katolikus.hu/cikk.php?h=1248
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Ménesi Kristóf
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
