Hogyan segíthetünk jól, ha valaki úgy érzi nincs tovább?

„Nem tudok így tovább élni” – gyakran hallott mondat ez súlyos krízisbe került emberek részéről.

Amit kiemelnék ebből a fájó mondatból, az az „így” szócska. Rövid, jelentéktelen kis szó, de hatalmas súlya van. Kifejez abból valamit, hogy „így” nem megy tovább… Hogy nem látok kiutat, nem látok megoldási lehetőséget, csapdába kerültem, a jelen állapotot fenntarthatatlannak érzem, és nem látok alternatívát. „Így” nem tudok tovább élni.

Kifejezi ugyanakkor azt is, hogy ha lehetne „máshogy”, akkor lehet, hogy újra visszatérne valami az életkedvemből! Akkor lenne mozgástér, lenne alternatíva, lenne miért küzdeni, lenne reménység, lenne élet!

Ez a kettősség jellemzi a súlyos krízisben öngyilkossági gondolatokkal küzdő szenvedő ember érzelemvilágát: a lénye egy része kiszállna, feladná; a lénye másik része keresné a kiutat, csak nem találja…

Ilyenkor nagyon fontos a segítség! Hiszen egyedül nem megy, de segítséggel nyílhatnak új utak egy ilyen ellehetetlenült helyzetben is!

Éppen ezért az ilyen krízissel küzdő embert nem szabad egyedül hagyni – a szónak abban az értelmében, hogy kincset ér minden kapcsolódás, beszélgetés, kapcsolati háló az illető körül. Már az, ha valakinek rendszeresen (néhány naponta) el tudja mondani, ami feszíti, segíthet abban, hogy egyrészt ne érezze magát annyira egyedül a helyzetben, másrészt, hogy az elmesélés által oldódjon ez a beszűkültség, és új perspektívák nyíljanak.

Minden barát, családtag tehát egy védőburok, egy segítő kapcsolat lehet! Ettől függetlenül, emellett mindenképp szükséges olyan szakemberhez is fordulni, aki hasonló krízishelyzetek kezelésében képzett!

Hol találhatunk segítséget, szakembert?

A legegyszerűbb a területileg illetékes pszichiátriai ambulanciát, vagy osztályt megkeresni, beutaló nélkül lehet érkezni (egy telefonhívást azért érdemes előtte megtenni, különösen, ha az ambulanciát keressük). Az osztályokon ügyeleti ellátás is van, tehát bármikor, akár hajnali 2-kor, vagy a hétvége közepén is be lehet sétálni az osztályra, ha úgy érzi valaki, hogy baj van, egyedül nem megy tovább, egyedül nem sikerül megtartani az egyensúlyt, megelőzni a rossz gondolatok elhatalmasodását.

Ezt érdemes is megtenni, sőt, ha érezzük, hogy fenyeget az egyensúlyvesztés, előre feltérképezni, hol is a kórház, hogy lehet odajutni, hogy ne akkor kelljen ezzel foglalkozni, amikor nagy a baj.

A kórházban néha annyi is elég, hogy azt a nehéz éjszakát átvészelje ott a krízisben levő, amit nem mert egyedül bevállalni.

Reggelre, ha jobban van, akár dönthet az ambuláns kezelés mellett is (ami azt jelenti, hogy hazamegy, és rendszeresen bejár beszélgetni egy szakemberhez). Ha több idő kell az egyensúly visszaszerzéséhez, lehet ez a tartózkodás hosszabb is, különösen, ha valamilyen járulékos mentális betegségre is fény derül, ami szintén kezelést igényel (pl. depresszió).

Sokszor jól is esik megpihenni, a kórházi lét által kilépni az otthoni fenyegető helyzetből, távolságot venni tőle, kicsit kívülről nézni azt.

A kezelésről az érintett személy mindig maga dönt (természetesen az orvossal megbeszélve a lehetőségeket), kivéve, ha döntésképtelen állapotban van (annyira beszűkült, hogy az adott pillanatban nem beszámítható). Ilyenkor addig az orvosok vállalják át a döntés felelősségét a kezeléssel kapcsolatban, amíg az illető újra képessé válik ezt megtenni, átgondolni. (Ezt kötelező kezelésnek hívjuk, és szigorúan szabályozott jogilag, független orvosszakértő is látja a beteget, hogy biztosan jó döntés szülessen, ne történhessen visszaélés).

Néha a segítség még sürgősebb: lehet, hogy arra is kevés az erő, hogy az érintett személy elmenjen a kórházig. Fontos tudni, hogy bármikor lehet, sőt kell is mentőt hívni ilyen helyzetben! Akár maga az érintett is hívhatja a mentőt, vagy valamely családtagja, munkatársa, stb - bárki, aki ott van körülötte.

Az is előfordulhat, hogy erre se tudja rászánni magát az érintett, és mondjuk mások sincsenek épp körülötte, akik ezt megtennék helyette. Ilyenkor fontos felhívni valamilyen éjjel-nappal elérhető krízistelefonszámot, ami be tudja tölteni az „elsősegély” szerepét, addig is, míg az illető további segítséghez jut. Ilyen telefonszám például a következő:

Lelki elsősegély telefonszám: 116 123 vagy +36 80 810 600 (az országos központi segélyhívó szám pedig: 112).

Budapesten külön járóbeteg-ellátás és osztályos ellátás is elérhető kifejezetten a krízisben levők számára, ahol csak ezzel foglalkoznak, erre specializálódtak:

Péterfy Sándor Utcai Kórház - Krízis Intervenciós Osztály és Ambulancia, Budapest VII. kerület, Alsó erdősor u. 7. Tel.: +36 1 322 1896.

Felbecsülhetetlen értékű a jókor kapott jó segítség, hiszen utólag, a krízis elmúltával sokszor átértékelődik minden a bajban levő személyben, és hálás az új esélyért az élettől, hogy megélheti a jövő reményeit, láthatja a számára fontos személyeket, hogy új módon nézhet a nehézségekre, egy megváltozott perspektívából.

Segítség hiányában is oldódik a krízis, jellemzően nem tart tovább 6 hétnél ez a fokozottan beszűkült állapot, utána enged a szorításából, jön egy fellélegzés, megkönnyebbülés. De sajnos, amennyiben a háttér okokban, vagy az azokhoz való viszonyban nem áll be változás, a krízis később kiújulhat. Nem összekeverendő tehát az a megkönnyebbülés, ami inkább egy tompaság, átmeneti eltávolodás a krízist kiváltó helyzettől, a krízis megoldásával, meghaladásával.

"Árulkodó jelek"

A krízis mélysége személyenként nagyon különböző. Az a jelenség, hogy átfut a fejünkön egy gondolat, milyen lenne meghalni, még messze van a konkrét öngyilkossági gondolatoktól.

Nem kis kihívás felmérni egy krízis mélységét, érdemes ebben inkább szakemberre hagyatkozni, és minden szuicid (értsd: öngyilkossági) késztetést komolyan venni.

Ettől függetlenül, nem minden krízis olyan súlyosságú, hogy azonnali beavatkozást igényel. Amire általában figyelni szoktak a szakemberek a krízis mélységének, súlyosságának, az öngyilkossági késztetések akut jellegének megállapítása során, az egyrészt az, hogy mennyire konkrétak ezek a gondolatok. A konkrét tervek (az öngyilkosság módjára vonatkozóan) mindig sokkal veszélyesebbek, mint az általános gondolatok.

Szintén veszélyes, ha a személy nem tudja kiadni a haragját, dühét, hanem a feszültséget maga ellen fordítja (pl. magát hibáztatja mindenért). Az izoláció szintén veszélyes egy ilyen állapotban, tehát, ha kevesekkel tart a bajban levő személy kapcsolatot, magára marad a problémájával, egyre inkább magába fordul, nem enged másokat közel, nem osztja meg a nehézségeit másokkal. Lehet, hogy ebben még a jó szándék is vezérli, hogy nem akar mások terhére lenni, vagy egyszerűen csak kívülállónak érzi magát minden társaságban, a sok nehéz érzés miatt, amit hordoz.

Mégis, ez az izoláció azért is veszélyes, mert egyre inkább csak a saját megakadt gondolatait pörgeti magában, ami meddő körforgássá alakul, mint egy sárba ragadt kocsikerék. Nincs egy külső kapcsolódási pont, ami új színt vihetne a képbe, amiben meg lehetne kapaszkodni.

A beszűkülés, tehát az az állapot, amikor már semmi másra nem tud gondolni az illető, csak a nehézsége körül forog, akut krízist jelez: ilyenkor fontos a gyors segítség számára.

De hogyan is segíthetünk, azon túl, hogy szakemberhez juttatjuk az illetőt?

Van, amit megtehetünk, családtagként, ismerősként is, mint például azt, hogy nem hagyjuk magára, ahogy erről már a korábbiakban is szó volt.

Megtehetjük azt is, hogy nyíltak vagyunk: ez nem árt, inkább segít: értve ezalatt akár az arról való érdeklődést is, hogy vannak–e rossz gondolatai az illetőnek.

A kimondás már fél siker, hiszen akkor már nincs egyedül ezekkel a gondolatokkal a krízisben levő. (Az egy másik kérdés, hogy a hozzátartozót, barátot meg nagyon megterhelheti, amit hall, tanácstalannak érezheti magát, hogy most mit tegyen – ezért is fontos, hogy szaksegítség is legyen a bajbajutott mellett, ne csak baráti/családi segítség.)

"Biztonsági terv", mint kapaszkodó

A családtagok, barátok segíthetnek egy „biztonsági terv” kialakításában is, itt is ideális, ha ez a szakemberrel egyeztetve történik. Egy ilyen biztonsági terv kiterjedhet arra, hogy:

• Miből lehet észrevenni a krízis mélyülését (miből veszi magán észre az érintett, és miből a környezete). Mik azok a figyelmeztető jelek (gondolatok, képek, helyzetek, hangulatok, viselkedések), amik arra utalnak, hogy a krízis erősödik? Mik azok a stresszforrások, amik számára kritikusak, és erőteljesen hathatnak, megbillenthetik az egyensúlyt?
• Mik a krízisben levő ember saját belső megküzdési stratégiái, amik által csökkenteni tudja a belső feszültségét? (Olyan dolgok, amelyekkel el tudja terelni a gondolatait a problémáiról anélkül, hogy kapcsolatba lépne egy másik személlyel, pl. relaxációs technika, fizikai aktivitás, stb…):
• Kik azok a személyek, és melyek azok a társas helyzetek, amik képesek kizökkenteni, elterelni a figyelmét? Kik azok a személyek, akiket felhívhat?
• Hova fordulhat szaksegítségért? (szakellátás intézményei, személyek, szolgálatok, telefonszámok)
• Érdemes elgondolkodni közösen azon is, hogy hogyan lehet biztonságosabbá tenni az illető környezetét.
• Végül nagyon fontos megfogalmazni, hogy mi az, ami az illető számára a legfontosabb, amiért érdemes élnie!

Egy ilyen kapaszkodó a leglehetetlenebb helyzeteken is átsegíthet, legyen az akár egy személy, egy jövőbeli cél, vagy a küzdés maga, az esélyadás valami jobbra, az emberi méltóság.

Keresztény emberként a fentiekhez hozzátenném az ima valóságát, lehetőségét. Isten is lehet egy segítő kapcsolat, aki felé fordulni tud akár az érintett krízisben levő, akár a hozzátartozó, aki aggódik a szerettéért. Ahogy a bajban ismerszik meg a leginkább a jóbarát,

sokszor épp egy krízis helyzet az, ami valóságos tapasztalatot hoz arról, hogy nem csak evilági segítségben remélhetünk, hanem Valaki még van, akinek számítunk, aki velünk van.

Fontos azonban, hogy a kegyelem erejében ne a szaksegítség helyett, hanem amellett bízzunk!!! Hiszen a bajbajutott lehet, hogy épp a krízisállapota miatt nem is képes imádkozni, sőt, talán Istenben is kételkedik a szenvedései okán.

Soha ne hagyjuk tehát őt emberileg egyedül, és szaksegítség nélkül!

Végső soron persze minden élet, és az élet minden megújulása ajándék, kegyelem. Amikor hirtelen kitisztul az ég, új perspektívák nyílnak, megoldódnak helyzetek, visszatér az erő, kioldódnak a csomók. Amikor feloldódik a krízis, és újra van tovább. Van élet.

Erről a tapasztalatról szól Reményik Sándor verse is, amellyel ezeket a sorokat zárom:

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Dr. Szabó-Jáki Zsuzsanna