Minden gyermek megérdemel egy esélyt

Korom Kata és Józsi közel húsz éve voltak házasok, de a gyermekáldás még mindig nem érkezett meg hozzájuk. A hosszú évekig tartó türelmes várakozás után végigmentek az összes, ilyenkor javasolt orvosi vizsgálaton, amelyek során semmilyen, a babavárást akadályozó fizikai vagy lelki problémát nem találtak egyiküknél sem, így a protokoll szerint következtek volna a mesterséges megtermékenyítés lehetőségei.

Erre azonban a házaspár nemet mondott, és némi gondolkodás és sok ima után az örökbefogadás mellett döntöttek. Mindez hét évvel ezelőtt történt, és azóta hat gyermekkel bővült a családjuk.

Elképesztő történet az övék, melyet hitük szerint nem ők alakítanak, csak elfogadják a Jóisten vezetését, s mégis – vagy éppen ezért – ezt a különleges egyéni és családi életutat teljesen természetesen és hétköznapi módon élik meg.

Kata egykeként nőtt fel, ráadásul egyedül nevelte fel édesanyja, ezért mindig is nagy családra vágyott. Józsi mindkét családmodellt ismerte - édesapja egyke, édesanyja nagycsaládos volt -, így ő is nyitott volt a gyermekekre, ha nem is egy focicsapatnyira, ahogy Kata szerette volna.

Mivel azonban közel 20 év házasság után sem született gyermekük, végigmentek az összes, ilyenkor előírt orvosi vizsgálaton. Amikor kiderült, semmilyen fizikai bajuk nincs, akkor lelki segítségnyújtást is igénybe vettek, ami ugyan segített bizonyos örökölt sebeket begyógyítani, de gyermekáldás-ügyben nem hozott változást. "Szükségszerűen" következett a mesterséges megtermékenyítés lehetősége. Kata szomorúan sorolja a magyar egészségügyi ellátás során kényszerűen átélt kiszolgáltatott és megalázó helyzeteket, amelyeknél csak a következményekről és kockázatokról való megfelelő tájékoztatás hiánya volt rosszabb.

Közben megismerkedtek a NaPro technológiával is, ami miatt még egy lengyelországi klinikára is elmentek, mert akkoriban itthon még nem volt orvos, aki ezt a módszert alkalmazta volna. Ott egy egészen más, sokkal emberibb és széleskörűbb, az embert és a házaspárt komplexen vizsgáló szakmai hozzáállást tapasztaltak meg, ami megerősítette őket abban, hogy a mesterséges megtermékenyítés – már az inszemináció is, nem beszélve a lombikról – nemcsak az egyház tanításával ellentétes, hanem a nőre és a magzatra nézve is kockázatos beavatkozás.

"Istennek az a terve, hogy a férfi és a nő szerelméből szülessen a gyermek; s nem úgy, hogy valaki, valahol, valamiből előállítsa. Mi is ezt szerettük volna, ezért végigjártunk mindenféle orvosi lehetőséget. Ha durvábban akarnék fogalmazni, kísérletezésnek hívnám, mert sokszor nem a valódi segítségnyújtást éltük meg, hanem a megalázó próbálkozást, hogy végre "összejöjjön" egy gyermek. Amikor pedig eljutottunk a mesterséges megtermékenyítés gondolatáig, nagyon szegényes tájékoztatást kaptunk: azt elmondták, hogy mi fog következni, de azt nem, hogy annak mi lehet majd a következménye és mik a kockázatai, rám és a babára vonatkozóan.

Például, hogy

az inszemináció során a méhnyak nem tudja betölteni védő funkcióját, így a hímivarsejtek válogatás nélkül kerülnek a petesejt közelébe, jócskán megnövelve a születendő gyermek sérültségének esélyét. Vagy hogy lombik esetén mi lesz azokkal a beültetett megfogant életekkel, akik mégsem kellenek a szülőknek, és mi lesz a be nem ültetettek sorsa?

Amikor mindez kiderült számunkra, az volt az első gondolatom: a mi gyermekünk nem végzi sem fagyasztóban, sem egy kísérletben, sem a kukában. Ha komolyan vesszük, hogy az élet a fogantatással kezdődik, akkor ez egy nagyon meredek út" – foglalja össze élményeit Kata.

Józsi így folytatja: „A Kata által megalázónak megélt vizsgálatok és az információhiány engem is nagyon megviseltek, és egyre inkább életidegennek éreztem az egész folyamatot. Úgy gondolom, hogy Isten tanítása segít és megvéd bennünket, nem pedig korlátoz. Közvetlenül azután, hogy már a keresztény nőgyógyászunk is széttárta karjait és a mesterséges megtermékenyítést ajánlotta, hallottunk egy nagyon egyértelmű bioetikai előadást Veres András püspöktől arról, hogy hol a határ, s ez végképp meggyőzött minket. Egyikünknek sem volt kérdés, hogy ezen az úton nem megyünk tovább.”

Így jutottak el az örökbefogadás gondolatáig, amit Medjugorjében felvittek a Krizevácra, a Kereszt hegyére, felajánlva az adott évi zarándoklatot arra, hogy Isten vezesse őket ebben az ügyben. Ennek hatására a három lehetséges utat egyenrangúnak fogadták el: természetes úton lesz gyermekük, egyáltalán nem lesz vagy örökbe fogadnak. Pár hónap múlva a máriabesnyői Családkongresszuson megkapták a választ: találkoztak Böjte Csabával, akinek az előadásában elhangzó "minden gyermek megérdemel egy esélyt" gondolat mindkettőjüket erősen megérintette, s az örökbefogadás számára korábban kinyitott "ajtót" szélesre tárta a szívükben.

"Mivel akkor már régóta benne voltunk a családpasztorációban, nagyon sokan kérdezgették, hogy miért nem fogadunk örökbe egy gyermeket, én viszont azt éreztem, hogy nem akarok kispados megoldást. Ha nem lesz gyermekünk természetes úton, akkor nem lesz. Vagy majd meglátjuk. Lehet, hogy már azok a kedvesen nyomasztó kérdések is a Jóisten üzenetei voltak, csak én akkor még nem vettem az adást. Nem az örökbefogadás ellen voltam; csak nem akartam Istentől a saját kezembe venni az életünk irányítását. Medjugorjében aztán kinyílt, majd Máriabesnyőn szélesre tárult előttünk az a bizonyos harmadik ajtó, döntöttünk. Ez november végén történt, és mi felkészültünk egy nagyon hosszú adventre, amíg a gyermekünkre várunk, de ő bő félév múlva már nálunk volt" – avat be Józsi.

A Családkongresszus után ugyanis azonnal jelentkeztek a helyi gyermekvédelmi szakszolgálatnál, ahol jelezték, hogy hosszú várakozásra számítsanak, hiszen végig kell menni a hivatalos folyamaton, felkészítő tanfolyamot csak félévente egyszer tartanak és hosszú a várólista is. Nekik viszont fél év múlva már kezükben volt az örökbefogadásról szóló határozat, és az azt követő 13. napon megszólalt a telefon, és megtudták, hogy van egy fiúcska, akinek ők lehetnének a szülei. A megismerkedés és a háromhetes barátkozás után megérkezett hozzájuk Lacika.

Kata megerősíti, hogy a várakozás hosszúsága összefügg a leendő szülők elvárásaival, elsősorban a kor, a származás és az egészségi állapot, de akár a nem tekintetében is. „Nagyon kicsi az elfogadás a nagyobbacska, a roma származású vagy a beteg gyermekek iránt. És ha valaki még a gyermek neme alapján is válogat, akkor számíthat arra, hogy hosszú évekig kell várnia. Mi azt mondtuk, hogy nekünk másfél éves korig minden mindegy, és a korhatárt is csak azért húztuk meg, hogy legyen idő családdá válni, ne kelljen azonnal óvodába küldeni a kicsit. Utólag megtudtuk, hogy Lacika akkor vált örökbe fogadhatóvá, amikor mi még a tanfolyamot végeztük, de a szakszolgálatnál már akkor látták, hogy mi összepasszolunk, s mivel nem voltak elvárásaink, gyakorlatilag a lista legelejére kerültünk.”

Így a csodaszámba menő 13 napi várakozás már sokkal érthetőbbé és prózaibbá válik, de persze nem kevésbé örömtelivé. Továbbra is kíváncsi vagyok, a részletekre: a „minden mindegy” mit is takar és milyen döntéseket igényelt előtte, így rákérdezek. A betegségekkel kapcsolatban elárulják, hogy súlyosan fogyatékos gyermeket nem vállaltak volna, mert úgy érezték, nem tudnák megadni neki mindazt, amire szüksége lenne. Ugyanakkor nem zártak ki semmit, hanem bejelölték az ún. betegséglistán, hogy „bővebb tájékoztatás után döntenek”. „Könnyen előfordulhat, hogy egy elsőre ijesztően hangzó, mégis számunkra elfogadható, és akár teljesen jól kezelhető, idővel nyomtalanul elmúló betegségről van szó. Például ilyen lehet a koraszülöttség, ami ugyan hozhat magával súlyos problémákat, de egyáltalán nem biztos, hogy nem tudjuk kezelni” – magyarázza Kata.

A származási kérdéssel kapcsolatban pedig Józsi elmeséli, hogy a tanfolyamon – amelyet mindketten nagyon hasznosnak tartanak – elhangzott az is, hogy valóban sok mindent örökölünk a vér szerinti családtól, de az örökbefogadó családban kapott nevelés meghatározó módon befolyásolja személyiségének kialakulását. Kata kiegészíti: nemcsak kettejükről van szó; hiszen ha felelősen akarnak dönteni, akkor azt is végig kell gondolniuk, mit reagál rá a tágabb környezetük, és azzal ők mit tudnak kezdeni, illetve hogyan tudnak segítői lenni a gyermekeiknek abban, hogy a saját identitásukat megtalálják.

"Az örökbefogadás arról is szól, hogy benne vagyunk egy tágabb közösségben, s bizony kezelni kell tudni a megjegyzéseket, elfordulásokat, akár egészen közeli ismerősöktől is". Józsi hozzáteszi: "Nálunk szerencsére nem ez volt a helyzet, a szüleink és a barátaink is gyorsan el tudták fogadni a gyermekeinket. Az ismerősök pedig, egy idő után, ha rájuk néztek, nem a származásukat, hanem minket láttak: a családot, ahova kerültek. A gyerekek ismerik származásukat, ahogy azt is, hogy örökbefogadottak; mert kezdettől fogva őszintén beszéltünk velük erről. Hittel elfogadtuk őket, és azt fogalmaztuk meg: a társadalmi szakadék fölé hidakat szeretnék építeni e tekintetben is."

Itt már észrevétlenül is többes számban zajlik a beszélgetés, mert időközben kiderült, hogy a most 9 éves Lacika után nem sokkal hazaérkezett a most 7,5 éves Ferike, majd a 2 évvel fiatalabb Amira Anna. Akkor Józsi feladta multicéges állását, hogy többet lehessen a gyerekekkel, Kata pedig home office-ban, különböző projektekben dolgozott. Mivel nem akarták, hogy Ferike "szendvicsgyermek" legyen és esetleg kiszoruljon a másik kettő közül, úgy döntöttek, hogy befogadnának egy negyediket is. Amikor tavaly januárban a szakszolgálat jelezte, hogy Ferike vér szerinti kistestvére, a most hároméves Józsika, örökbe fogadható, azonnal igent mondtak. Közben kiderült, hogy a fiúknak van egy lánytestvére is, így végül – a gyermekvédelmi szakemberek csodálkozó támogatása mellett – mindkettőjüket örökbe fogadták, mert nem akarták, hogy a vér szerinti testvéreket szétválasszák.

És itt még mindig nincs vége a hosszasan mesélt, de e cikk kereteit már régen túlfeszítő családtörténetnek. Ugyanis, amikor később kiderült, hogy a gyerekek édesanyja megint szült egy babát, végül azt a legkisebbet is befogadták – annak ellenére, hogy már egyáltalán nem voltak családbővítési terveik; úgy érezték, energiáik végéhez érkeztek, Kata pedig újra főállásban kezdett dolgozni. A döntést, ahogyan a korábbiakat is, a Jóisten elé vitték és így mondtak igent a most másfél éves Tibikére is.

Amikor itt tartanak a mesélésben, már végképp feladom, hogy minden részletet megtudjak, s már csak arról érdeklődöm, hogyan bírják ellátni, nevelni a nyilván átlagon felüli törődést, figyelmet, fejlesztést igénylő hat gyermeket, mi ad erőt nekik a mindennapokban mindehhez.

Mi szeretjük ezeket a gyerekeket, és feltettük az életünket arra, hogy felneveljük őket. Nekünk ez a hivatásunk lett, és minden mást félretolunk, amikor róluk van szó és fontossági sorrendet kell felállítani. De azért is van hozzá erőnk, mert sok örömünk van benne.

És közben próbálunk arra is figyelni, hogy a másik fizikailag és lelkileg hogy van. Józsi például minden nap elmegy szentmisére és szentségimádásra, én is néha eljutok, és a napi imádság nekem is benne van a mindennapjaimban. Nyilván kevesebb most a társas kapcsolatunk, de az értékeseket megőriztük. Józsi Apakörbe jár, nekem is van női köröm, és van közösségünk is. Ami még nagyon fontos, hogy minden gyermekünknek nagyon jó keresztszülőket választottunk, akik hálóként megtartanak bennünket. A kettesben töltött idő most nyilván nagyon kevés, de dolgozunk rajta és tudjuk, lesz ez még másképp is” – válaszolja meg kérdésemet Kata.

Zárszóként megjegyezném, hogy amikor felhívtam a Korom házaspárt, nem tudtam, hány gyermekük van. Egy 2017-es videofelvételen, amelyen jegyespároknak meséltek magukról, még a harmadik gyermek – két kisfiú után egy kislány – örökbefogadására vártak, és én már azt a helyzetet is különlegesnek éreztem, így nem csoda, hogy meglepődtem, amikor kiderült: azóta kétszer annyi gyermekük van.

Számtalan örökbefogadós történetet jegyeztem már le, de ennyire rendkívülit még nem, így nagyon örültem, hogy az örökbefogadás világnapja kapcsán éppen őket mutathatjuk be a Bízd Rá Magad honlapon.

A weboldalon egyébként több, örökbefogadáshoz kapcsolódó jógyakorlat is szerepel, például a nemrég bemutatott: Gyermekre vágyók lelkigyakorlata, illetve az Együtt az életért Egyesület és Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat is. Az idei máriabesnyői Családkongresszuson pedig a Bízd Rá Magad is jelen lesz egy fakultációval.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: BRM Média
Képek forrása: Korom család
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó