Növekedés az önismeret útján – miért, hogyan?

Az új év kezdete, vagy akár a nagyböjt sokszor magával hozza a megújulás vágyát, a fogadalmakat, hogy miben szeretnénk fejlődni a következő időszak során. Egyes pszichológiai iskolák szerint ez a vágy a folyamatos növekedésre belénk huzalozott, egyetemes emberi hajtóerő.

Ryan és Deci^[1] (2001) például arról beszél, hogy a jóllét fontos összetevői közé tartozik többek között a személyes növekedés érzése, olyan tényezők mellett, mint például az önelfogadás/önértékelés, a másokkal megélt pozitív kapcsolat, az autonómia érzete, és annak megélése, hogy hatással tudunk lenni (kontrollt gyakorolni) a környezetünkre/az életünk alakulására; végül, de nem utolsó sorban, a szándék- és értelemteli élet is fontos meghatározója a jóllétünknek. A jóllétnek ez a fogalma arra utal, hogy a körülményeinktől függetlenül is érezhetjük magunkat jól vagy rosszul, épp ezeknek a belső okoknak, tényezőknek a függvényében.

De mit is jelent a személyes növekedés érzése és az önelfogadás az egyre mélyebb önismerettel összhangban?

A növekedés érzését hozhatja az is, ha valamit megértek magamból, amit korábban nem értettem. Általában ez kéz a kézben jár azzal, hogy nagyobb esélyem van változtatni is azon, amin szeretnék. Egy házaspár példájával szeretném a fentieket illusztrálni: ha valaki magára ismer, az csakis a véletlen műve, illetve annak köszönhető, hogy vannak egyetemes emberi problémák, amibe sokan belefutunk…

Férj és feleség azon csatázik, hogy a férj a feleség megélése szerint nem segít eleget a házimunkában és a gyerekek körül. Ezzel véső soron a férj is egyetért, de míg a felesége otthon van a gyerekekkel, ő dolgozik, és az utóbbi időben a kiégéssel küzd, különösen is fáradékony, kimerülten ér haza. Ezzel együtt is, tulajdonképp maga sem érti, hogy miért „feszül be” annyira felesége kérései, unszolása kapcsán, míg végül dacolva ellenáll… Egyszer aztán kibuggyan belőle, hogy elege van abból, hogy jól kell teljesítenie ahhoz, hogy szeressék, hogy az csak úgy, alanyi jogon nem jár…

A kérdést körbejárva kiderül, hogy ezzel az érzéssel régóta küzd, a saját apjától élte meg leggyakrabban azt, hogy csak akkor kap szeretetet, elfogadást, ha teljesít, még gyermekkorában. Mindig is vágyott rá, hogy alanyi jogon, függetlenül attól, hogy mit tesz le az asztalra, igent mondjanak rá. A beszélgetés közben csodálkozik rá arra, hogy a felesége részéről tulajdonképpen érzi is ezt a feltétlen elfogadást. Valójában tehát nem is neki (a feleségének) szól a dac, ami bekapcsol akkor, amikor a felesége segítséget kérne tőle… Mégis, az érzései elsodorják a férfit, és harcos ellenállóvá válik, tulajdonképp a feleségén egyenlítené ki azt a számlát, aminek a „tartozása” az apjánál keletkezett: oda tartoznának ezek az érzések és reakciók, a saját apa-fiú kapcsolatába.

Mindeközben a feleség arra eszmél rá, hogy mindig harcosan, számonkérően, elégedetlenkedve „hívja meg” a férjét az adott segítségre, amivel ő maga is kiváltja ezt az elutasítást. Szomorúan tudatosul benne, hogy ez pont az a viselkedésforma, amitől gyerekként, kamaszként a legjobban irtózott, ahogy édesanyja viszonyult hozzá és testvéreihez, és amivel persze nem ért célt, hanem ellenállást váltott ki a gyerekeiből. Mindig is szerette volna elkerülni, hogy ő maga hasonlóan viselkedjen, most mégis ezen kapja rajta magát.

A bejárt önismereti út segít a pár mindkét tagjának, hogy elnézőbb legyen a párjával és saját magával. Érthetőbbé teszi a reakciókat. Jobban el lehet különíteni, mi az, ami a társnak szól, és mi az, ami akaratlanul is rárakódik a kommunikációra korábbi, gyerekkori sérülések és minták kapcsán. Ez már önmagában hoz egy enyhülést, közeledést, növekvő intimitást – de természetesen lehet tovább is lépni, segítséget kérhetnek egymástól, hogy a párjuk mit tegyen, vagy ne tegyen annak érdekében, hogy ezekben a helyzetekben időben figyelmeztessék egymást, és ki tudjanak szállni a rossz minták ördögi köréből, és valahogy új módon tudjanak kapcsolódni.

Az előző példát átgondolva tehát

az önismereti úton való előrehaladás szabadabbá tesz a szeretetre. A sebzettségeink, mintáink kevésbé determinálnak, könnyebben felismerjük azokat, és alakítunk, változtatunk a reakcióinkon, viselkedésünkön.

Mindez persze nem azonnal megy, sok belső munka és gyakorlás eredménye. Ha pedig sikerül előrelépnünk, az hozzájárul a jóllétünkhöz, és persze mások, a környezetünkben élők jóllétéhez is, hogy a kapcsolataink harmonikusabbakká, érettebbekké váljanak. A jóllét egyes tényezői pedig ténylegesen változnak: változik az önelfogadásunk, önértékelésünk, azáltal, hogy magunkkal szemben is megértőbbé válunk; saját változásunk ezen felül a másokkal való pozitív kapcsolatra is kihat.

Növekedik az autonómia érzetünk – abban az értelemben, hogy kevésbé sodródunk, jobban tudjuk irányítani a reakcióinkat -; ezáltal megéljük azt is, hogy jobban tudjuk kontrollálni ezeket a helyzeteket, kapcsolatokat, hatással tudunk lenni rá, képesek vagyunk változni és változtatni; ami aztán hozzájárul a személyes növekedés érzéséhez; és ahhoz is, hogy újra rátaláljunk a kapcsolatainkban, hivatásunkban való megmaradás, megerősödés útjaira, életünk alapjaira, céljára.

Az önismereti munka útja nem mindig könnyű. „Időnként fájdalmas meglepetésekkel szolgálhatunk magunknak, ha hajlandóak vagyunk nem megkerülni a felbukkanó új információkat. Járhat azonban sok nevetéssel^[2]” is ez az út.

Mik is lehetnek ezek a meglepetések?

• A személyiségünknek van egy része, amit mi is ismerünk magunkról, és mások is ismernek rólunk, ez a „nyílt terület”, amit az alábbi ábra (Johari-ablak^[3]) első mezője szemléltet – ez többnyire nem jár meglepetésekkel.
• Van egy olyan terület is, amely rejtett: mi ugyan tudjuk magunkról, de mások előtt kevéssé vállaljuk fel, másokkal kevéssé osztjuk meg. Minél nyíltabban kommunikálunk másokkal, annál kisebb lesz ez a rész, ami a személyes és kapcsolati növekedés egy fontos útjává válhat.
• Van azonban egy olyan terület is, amelynek én nem vagyok tudatában (számomra vakfolt), de mások tudják rólam. A másokkal való személyes megosztások, beszélgetések segítik ennek a területnek a csökkenését, az önismeretben való növekedést – még ha meglepetések árán is…
• Az utolsó negyedbe pedig azok az élmények, énrészek tartoznak, melyek számomra és mások számára is ismeretlenek, tudattalanok. Minél nagyobb ez a rész, annál inkább hatással lehet akaratlanul is a jelenre, kapcsolatainkra, érzéseinkre, lelki jóllétünkre, energiaszintünkre. Ezeknek a rétegeknek a megismerése elsősorban célzott önismereti munka által lehetséges.

Az önismereti munka formái

Amennyiben feléled bennünk a vágy, hogy lépéseket tegyünk az önismeret útján, joggal vetődik fel a kérdés, hogy merre induljunk, milyen utakon van erre lehetőségünk. A lehetőségek tárháza bőséges, a könyvektől és előadásoktól kezdve a különböző egyéni vagy csoportos terápiákon keresztül a kereszténységünkben gyökerező utak kincsestáráig.

A bizdramagad.hu portálon keresztül bőségesen találhatunk kedvünkre való formát. Az egyéni önismereti munka során a mentálhigiénés segítő beszélgetés és a lelkigondozás irányába is indulhatunk a pszichológiai tanácsadáson túl (a lelkigondozás többlete, hogy a spiritualitást is integrálja - lásd korábbi cikkünk), a csoportos önismereti munka egyes formái közül pedig különösen is nagy népszerűségnek örvend a pszichodráma vagy bibliodráma módszere.

A csoportos önismereti munka során az is megérint, megdolgoztat bennünket, ami a másik csoporttag története, magunkra ismerünk érzésekben, viszonyulásokban.

A másik csoporttag előrehaladása, új megoldásmódjai sokszor bennünket is építenek, változtatnak.

Kialakul továbbá egy meghittség, mély kapcsolódás is a csoporttagok között, ami biztonságérzetet ad, és segít a kapcsolatokban való fejlődésben csoporton belül és kívül is, kinek-kinek a saját életében.

Kereszténység és önismeret

Ha nem is önismereti munkának hívták, de a lelki beszélgetés gyökerei az egyház kezdeteihez, a sivatagi atyák korához nyúlnak vissza. Isten mélyebb megismerése és az önismeretben való növekedés itt kéz a kézben járt – és jár ma is, a keresztény szemléletű önismereti munkában. Az, hogy most csak tükör által, homályosan látunk nem csak Isten látására, hanem önmagunk helyes látására is vonatkoztatható.

A legmélyebb és legigazabb önismeretünk ugyanis az, hogy kik vagyunk Isten előtt, kinek lát Ő minket.

Isten maga teljesebben látja a sebzettségeinket, bűneinket is, és a bennünk rejlő, belénk teremtett lehetőségeket is, mint mi magunk: Ő látja igazán, mit álmodott számunka, kikké formálódhatunk az Ő kegyelme által, ami meghaladja a mi emberi gondolatainkat.

Az Ő tekintete előtt való időzés tehát önmagunk megismerésének új mélységeibe vezet el bennünket. Történhet ez egy csendes szentségimádásban, egy lelkigyakorlat során, vagy lelkivezetésben, esetleg mindezekben egyszerre – például a személyesen vezetett szent ignáci lelkigyakorlatok különösen is segítik integrálni a bennünk levő kérdéseket, feszültségeket és elakadásokat az Isten tekintetével, jelenlétével, igéjével.

A keresztény szemléletű önismereti munka abban segít bennünket, hogy a lelki fejlődésünkhöz képest ne maradjon le a hitbéli/spirituális fejlődésünk, hanem együtt haladjon, harmóniába kerüljön. Miért is fontos, hogy az önismeret és az Istenhez kapcsolódás elmélyülése kéz a kézben járjon? Ha ez nem így történik, könnyen féloldalasakká válunk. Túlhangsúlyozódhat a magunk körül való forgás, miközben az önismeret is öncélúvá válhat, ha nem integrálódik életünk alapjaihoz, végső céljához. A végső célunk pedig az Isten szeretetébe való megérkezésünk, az üdvösség.

Ehhez képest lehet, hogy másképp értékelődnek fel vagy le a napi küzdelmeink, örömeink, sikereink és kudarcaink. Sokszor, ami „3 dimenzióban” – értem ezalatt a csak evilági dimenzióban való gondolkodást – kudarc, veszteség, az „4 dimenzióban” – a természetfeletti valóság szemszögéből nézve élet és öröm forrásává válhat.

Nézzünk egy egyszerű példát: egy pap nagyon küzd egy kis lélekszámú településen a magánnyal, kudarccal, azzal, hogy kevesen jönnek el a misékre, vesznek részt közösségi programokon. Elkedvetlenedik, megkérdőjeleződik benne szolgálata értelme, és közben hiányoznak számára az éltető kapcsolatok, és a sikerélmények.

Ebben a helyzetben sokat segíthet mindaz, amit az önismereti út hozhat: például annak felismerése, hogy mi teszi nehézzé a kapcsolódást az illető atya számára, hogyan tudna azokkal, akik erre nyitottak, éltető kapcsolatokat kialakítani, hogyan tudná olyan tevékenységekkel kiegészíteni a napjait, amik számára éltetőek, örömteliek, sikerélményt jelentenek. Mi is az ő személyes élettörténete, ami a magánnyal való megküzdését befolyásolja, hogy tud új megküzdési módokat kialakítani. Ugyanakkor, ez csak egy része a történetnek, és ha itt megállunk, torz képet kaphatunk.

A hivatás ennél mélyebb rétegeit érinti a léleknek, azt a szentélyt, ahol Istennel van együtt a személy. Hol van Isten ebben a helyzetben? Hogyan van jelen ennek a papnak a számára, a küzdelmek közepette? Lehet, hogy együtt szenved? Lehet, hogy jelenlétével ad vigasztalást, és enyhíti a magányt? Lehet, hogy értelmessé teszi mindazt, ami evilági szemmel teljesen értelmetlennek tűnne – például azáltal, hogy a felajánlott szenvedéseket misztikus módon mégis gyümölcsözővé teszi, ha ez itt és most nem is kézzelfogható? Lehet, hogy növekedés forrásává teszi ezt a sivatagi időszakot, amiből egy mélyebb megtisztulás, és Istennel való személyesebb, érettebb kapcsolódás alakul majd ki?

A szentek életútját, belső fejlődését feltáró könyveket, naplókat olvasva gyakran azzal találkozunk, hogy egy-egy megpróbáltatás épp eszközzé válik a belső szabadság, megingathatatlan istengyermeki önazonosság útján. Ilyenkor a fejlődés fordított irányú, mint azt evilági szemmel várnánk: a növekedés épp a leegyszerűsödésből forrásozik, szegénységben tudjuk még jobban befogadni Isten gazdagságát. Az önismereti út ezen foka már a Szentlélek vezetése által történik bennünk, amiben persze jó, ha mellénk szegődik egy lelkigondozó vagy lelkivezető útitársként az élet viharaiban.

A példánkra visszatérve: ha tehát csak pszichológiai szemszögből próbáljuk segíteni egy ilyen nehéz sorsú atyának az életét, nem érintjük azt a hatalmas gazdagságot, amit a spiritualitással való belső – ha úgy tetszik önismereti – munka hozhat az ő számára. Ha viszont csak a spiritualitás szintjén próbáljuk kezelni a helyzetet, és azt a szenvedést is „csak” elfogadjuk és felajánljuk, ami változtatható lenne, akkor magunk szűkítjük be az életterét. A leginkább akkor tudjuk segíteni, ha mind a két fronton melléállunk, emberileg is, és a hitéletben is, és ez a két fejlődés integráltan van jelen, átjárva az élet minden területét.

Szerencsére ilyen segítség ma már elérhető, egyre több a professzionálisan is képzett lelkigondozó – akik a képződésük részeként magunk is bejárják, megtapasztalják ezt az önismereti utat, egyszerre megélve a saját élettörténetük lélektani átdolgozását, és ezzel párhuzamosan, integráltan az Istenkapcsolatukban, spirituális önismeretükben való fejlődést, a képzésük részét képező lelkivezetés és lelkigyakorlatos út során.

Záró gondolatként érdemes abba az örömhírbe kapaszkodnunk keresztényként, hogy Isten szeretete mindennél nagyobb, mindent felülmúl.

Semmi nem választhat el az Ő szeretetétől. Semmilyen élettörténeti nehézség, az sem, ha evilági értelemben kudarcot vallunk, nehéz terheket és sérüléseket hozunk, amik nehezítik a boldogulásunkat, kapcsolatainkat.

Az önismereti munka segíti ezeket a terheket letenni, átdolgozni – Isten kegyelméből. Ha pedig olyan dolgokkal kellene szembenéznünk, amire nincs ráhatásunk, létünk alapjai akkor is megmaradnak: annak a biztos tudata, hogy Isten gyermekeiként élhetünk.

Zárásképp Thomas Merton gondolatait idézném, remélve, hogy meghozza a kedvet az új elhatározásokhoz, az önismeret és a belső növekedés útján:

„Az üdvözülés látszólagos ellentmondások szövevénye.

Úgy válunk önmagunkká, ha meghalunk önmagunknak.

Csak az lesz a miénk, amiről lemondunk,

és ha mindenről lemondunk, minden a miénk lesz.

Nem találhatjuk meg magunkat önmagunkban, csak másokban;

viszont mielőtt másokhoz fordulnánk, önmagunkat kell megtalálnunk.”

(Thomas Merton: A csend szava)

^[1] Ryan, R. M., & Deci, E. L. (2001). On happiness and human potentials: A review of research on hedonic and eudaimonic well-being. Annual review of psychology, 52(1), 141-166.
^[2] Gesztes Olympia, Viktor Csaba (szerk.) (2003): Nagyító. Középiskolások iskolán kívüli képzése – játékgyűjtemény. Nagyító Alapítvány, Szeged. 66. old.
^[3] Gesztes Olympia, Viktor Csaba (szerk.) (2003): Nagyító. Középiskolások iskolán kívüli képzése – játékgyűjtemény. Nagyító Alapítvány, Szeged, 68. old.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, pexels.com
Szerző: Jáki Zsuzsanna