Reziliencia – a titokzatos lelki immunrendszer

Hogyan lehetséges az, hogy nagyon hasonló adottságú, élethelyzetű emberek esetén, akiket hasonló csapás, tragédia ér, az egyikük fel tud állni belőle, a másik pedig nem?

Talán velünk is előfordult már, hogy valamely szörnyűséget éltünk át, s feltettük maguknak a kérdést: Hogyan lehet ezt túlélni? Más, aki hasonlót élt át, hogyan folytatta életét? Csodálattal nézzük azokat, akiknek sikerült, s kíváncsian próbálunk rábukkanni titkukra.

A változások, veszteségek kezelése az élet része, vannak kisebb mértékűek (például egy munkahelyi elismerés elmaradása), s vannak egészen döbbenetesek. Gondoljunk akár a háborús fogságok vagy természeti katasztrófák túlélőire, el sem tudjuk képzelni, hogy azok után, amit megéltek, újra tudnak nevetni, szeretni, életüket tervezni. Van bennük egy titokzatos szervező erő, mely képessé teszi őket minderre, amit manapság gyakran úgy neveznek: reziliencia.

Mi a reziliencia története?

A reziliencia manapság divatos fogalom, eredetileg a fizikában használták, vizsgálva azt a paradoxont, hogy egy rendszer teljesítőképessége, fennmaradása és rugalmassága között összefüggés van. Ökológiai kutatásokban pedig olyan jelenségekre lettek figyelmesek, hogy stresszhatás után egyes biológiai rendszerek képesek újra egyensúlyba kerülni, azaz hatékonyan túlélni.

Később a pszichológiában is használatossá vált, sőt használta a fogalmat a fejlődéslélektan, például kutatva azt, hogy hogyan lehetséges, hogy mostoha körülmények között felnövekvő gyermekek egy része képes egészséges, jól működő felnőtté válni, mások pedig nem.

Min múlik? Később elkülönítve a biológiai rezilienciától, elkezdtek kifejezetten pszichológia rezilienciáról beszélni, ahol a fejlődéslélektan mellett, középpontba kerültek olyan kutatások, ahol a fókusz a traumából való felépülésre került (például katasztrófák, háborús helyzetek esetében), illetve a stresszes tapasztalatok mellett kialakuló pozitív alkalmazkodásra és kompetenciára irányultak.

A következőkben a pszichológiai rezilienciáról lesz szó. Azt járjuk körbe, hogyan lehetséges az, hogy az egyén negatív hatások, stresszek, traumák ellenére is újra egyensúlyra képes lelni?

Mi a reziliencia?

A rezilienciát szokták ellenálló képességnek is fordítani, s nincs jobb szavunk rá. Röviden a stresszel, negatív hatásokkal, történésekkel való megbirkózás és az ezekből való kilábalás képessége. Azonban, sajnos ez nem elég pontos, mert nem adja vissza azt a fontos tényezőt, hogy egy rendkívül összetett, bonyolult, soktényezős rendszert jelent, mely segít, hogy a negatív hatásokkal megküzdjünk.

E képesség bonyolultságát mutatja, hogy nem olyan egyszerű kérdés, hogy valakinek jó, valakinek rossz, hanem az is lehet, hogy a személynek bizonyos helyzetekben jól működik, másokban pedig nem, lehet rá mondani tehát, hogy helyzetfüggő is.

Persze vannak olyan személyek, akik annyi különböző megküzdési stratégiát sajátítottak el életük során, hogy számos nehéz, sőt akár traumatikus élethelyzet után is képesek egyensúlyba kerülni. Kívülről tehát úgy tűnhet nekünk, hogy ők magas rezilienciával rendelkeznek. Megküzdésük nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba, hanem jelentheti azt is, hogy jól tudnak alkalmazkodni. Tehát feltételez egyfajta rugalmasságot. Ha pedig nem velünk született, akkor fejleszthető, tanulható, ahogyan a szervezetet is lehet arra edzeni, hogy erősebb legyen és jobban ellenálljon például a fertőzéseknek.

Hogy kell elképzelni egy ’jó rezilienciával’ rendelkező felnőttet?

A jó megküzdési stratégiákkal rendelkező személy tud problémaorientáltan, érzelemorientáltan és támogatáskereső módon is működni, sőt fel tudja ismerni, hogy melyik élethelyzetben melyikhez nyúljon, hogy egyensúlyát fenntartsa vagy újra visszanyerje.

Ha kell, tud konfrontatív lenni, ha kell visszavonuló, tud problémaelemzőként vagy érzelmek mentén is működni. Például egy balesetnél nagyon fontos, hogy valaki irányítsa a mentést, hogy a krízishelyzetben ne ragadják el az érzelmek, hanem gyorsan, hatékonyan, összehangoltan legyen végrehajtva a feladat. Fontos, hogy akár konfrontálni is tudjon, például egy tűzesetnél erőteljesen fel kell lépni az ellen, hogy valaki visszaszaladjon táskájáért, problémaorientáltan kell viselkedni. De ugyanakkor egy magas, veszélyes helyre felmászó kisgyermekre tilos rákiabálni, mert pont az ijedtség miatt eshet le. Egyik helyzetben életmentő lehet például a kiabálás, a másikban tragédiát okozhat. Az optimális működés e példánál maradva az, ha valaki tud kiabálni, s különbséget tud tenni, hogy mikor tegye, vagy ne tegye.

A vészhelyzetben általában le kell nyomnunk magunkban az érzelmeket, s a gondolkodó és cselekvő funkciókat kell nagyon felerősítenünk. De a vészhelyzet után vissza kell állítanunk a normál szintre e két funkciót, vagyis „lejjebb csavarni” a kogníciót és az akciót, viszont az emóciót is vissza kell állítani a normál tartományba, azt viszont „fel kell csavarni” az alacsony tartományból, újra vissza kell engednünk a lelkünkbe.

E három tényezőnek lehetőleg normál spektrumon kell maradnia, s, ha onnan egy stresszes helyzetből kifolyólag kikerülnek, akkor vissza kell hozni őket a normál tartományba. Akik sokat dolgoznak stresszes, katasztrófális körülmények között, például orvosok, tűzoltók, ott gyakrabban előfordul, hogy nem tudják visszahozni az érzelmeket a normál szintre, rögzül náluk az érzelmek elnyomása, aminek a magánéletben szörnyű következménye lehet. Ezért, ha ezt felismerjük magunknál, hogy nincs harmóniában életünkben ez a három tényező, akkor mindenképpen forduljunk szakemberhez, aki át tudja beszélni velünk, hogy ennek mi lehet az oka, s segít kialakítani azt a képességet, hogy vissza tudjuk nyerni az egyensúlyt.

Hogyan működik a reziliencia? Mi segíthet, hogy fejlesszük?

A fentiek alapján már sejthetjük, hogy a reziliencia nem jelent stresszmentes életet. Nem egy olyan képesség, amelynek segítségével olyan ügyesek leszünk, hogy elkerülünk minden csapást, hanem a kezelését jelenti.

• A szenvedés az élet része, a reziliencia egyik alapja, hogy pont ezt megérti az egyén. Elfogadja, hogy a nehézségek, fájdalmak az élet részei, s ezáltal nem ragad benne a nehéz élethelyzetben. Nem áltatja magát azzal a hamis képpel, hogy akkor lehet az élete valamire való, ha egy folyamatos tündérmese, s ha nem az, akkor nincs is értelme. (Ezért nagyon veszélyesek azok az online felületek, amikre csak a csodás és sokszor elferdített megosztások kerülnek ki, mert például az a fiatal, aki egy ilyen instát követ, úgy érezheti, hogy az ő élete mit sem ér, hiszen nyomába sem ér a látottaknak. Ezekre a felületekre a tulajdonosok általában nem teszik ki az elrontott, szerencsétlen életeseményeiket, amikor életüket vesztesként, vagy unalmasnak élik meg…)
• A reziliens ember nem tagadja a nehézséget, hanem elismeri létét, kapcsolatot tart a valósággal, s így szembe tud nézni vele. Nagyon hasonló ez ahhoz, mikor valaki egy súlyosabb betegséget él meg, ha nem vesz tudomást róla, nem is juthat el a megfelelő kezeléshez, nem tud meggyógyulni és nem kerül újra a teste a normál egyensúlyi tartományba. Például egy tragédia után, egy baleset kapcsán megélik a szörnyű, negatív érzéseket, de mentális képességüknek köszönhetően át tudják dolgozni a nehéz érzéseket. Ha ez nem megy egyedül, a már meglevő kapcsolati hálónkkal, akkor is érdemes egy szakembert felkeresni, mert az segíthet a feldolgozásban. Akár edzhetjük is magunkat a valósággal való szembenézés terén, ha akár kis dolgokban is, amik nehezen mennek, minél hamarabb felvesszük a kesztyűt, csökkentjük a halogatást.

• Mint már említettük a rugalmasság rendkívül fontos képesség. Vannak olyan nehéz helyzetek, ahol az alkalmazkodási képességünknek kell működnie. Az evolúciót kutatók azt állítják, az ember az egyik legsikeresebben alkalmazkodó élőlény, minden éghajlaton élni képes. A rugalmasság, s az alkalmazkodás is fejleszthető, a lelki is. A szülőnek nagy szerepe lehet benne. Ha mindent megoldunk a gyermekünk helyett, azokat a dolgokat is, amikre már életkorának megfelelően akár képes lenne, ha túlóvjuk, valójában a legfőbb védelmi rendszerét gyengítjük, elvesszük tőle annak a lehetőséget, hogy fokról-fokra, lépésről-lépésre sajátítsa el e megküzdési képességet. Fontos, hogy a gyermek megtanulja azt, hogy hogyan kell kezelni a nehézséget, ehhez pedig találkoznia kell vele.
• Az átkeretezés képessége is nagyban segítheti a nehézségeken való átlendülést. Mindenki ismeri azt a történetet, ahol egy félig töltött poharat látva az egyik ember úgy fogalmazott: a pohár félig üres, a másik pedig úgy, a pohár félig tele van. Mindkettő az igazságot mondta, mégis mennyire más a két mondat üzenete, ha arra gondolunk, hogy életünket negatívan vagy pozitívan éljük meg. Ha az adott életeseményt magunk számára át tudjuk fogalmazni, az nagyban segíthet. Ha más nézőpontot is fel tudunk venni az adott eseményről, az segíthet a pozitív továbblépésben.
• Bármennyire furcsa, de két olyan tényező is segíthet, melyek néha úgy tűnnek, kizárják egymást, az egyik az a jog, hogy megélhetem a negatív érzéseket, „szabad rosszul éreznem magam”, a másik, pedig, hogy akár tudok magamon, a helyzeten nevetni. Ha mindkettőre képesek vagyunk, az segítheti túlélő képességeinket. A politikai fogságot túlélők nagyon gyakran számolnak be arról visszaemlékezésükben, hogy két dolog segített nekik a túlélésben az egyik az volt, hogy minden napjuk feladatának tekintették, hogy minél több dolgot találjanak, aminek örülhetnek, vagy amiért hálát adjanak. A másik, hogy minden napjukban pici célokat fogalmaztak meg, amiket elértek. A pozitív életszemléletet is lehet edzeni.

• Segíthet az élet nehézségeivel való megküzdésben az is, ha a nehéz élethelyzetekre úgy tekintünk, mint a személyiségünk fejlődésének lehetőségére. Ha szemléljük életünket, mint úton levést, ahol lesznek krízishelyzetek, de ezek lehetőségek is, melyekben fejlődhetünk.
• Ne maradjunk egyedül! Ha nehézségünk van, beszélgessünk valakivel, családtaggal, baráttal, akiben bizalmunk van. A feltétel nélküli elfogadás, a támogatás megélése, annak átélése, hogy még ebben az állapotunkban is elfogadhatóak és szerethetők vagyunk, mégha nem is tudja a megoldást az illető, csak meghallgat, rettentő nagy segítség a reziliencia fejlődésében. Fontos lenne az életünkben, hogy nemcsak baj időszakában, hanem ’minden időben’ legyenek támogató kapcsolataink, ezért ápoljuk a baráti szálakat, ha tehetjük tartozzunk valamely közösséghez, melyet támogatóan élhetünk meg.
• Ha van spirituális életünk, akkor ápoljuk azt. Kutatások bizonyítják, hogy akik például minden nap hálát tudtak adni, azok kevésbé betegedtek le, tovább éltek. Az is tény, hogy a vallásos közösségek rendkívül nagy támogató erővel bírhatnak, ami nagy erőforrássá válhat életünkben. Ezen közösségek többségére jellemző, hogy valamely társadalmi szolgálatot is végeznek, mások segítése, még ha furcsán hangzik is első hallásra, szintén támogatja a rezilienciát. Persze ez utóbbit egyházi- és civil szervezetekhez kötődően is gyakorolhatjuk.

• Bár a lelki ellenállóképességről volt eddig szó, ne becsüljük alá azt a tényt, hogy test és lélek egysége vagyunk, tehát akkor lesz könnyebb dolga lelkünknek, ha testünkről is gondoskodunk, az elegendő pihenést, táplálékot és mozgást megadva neki.

S bár mindenkinek van egy veleszületett érzékenysége, genetikai adottsága és élettörténete, „csomagja”, amit hordoz, de a lelki immunrendszerünkért mi is sokat tehetünk. S ha nem boldogulunk ezzel magunk, ne restelljünk szakemberhez fordulni, hiszen, ha bármely testi betegségből huzamosabb ideig nem gyógyulunk fel, akkor is segítséget kérünk, orvoshoz fordulunk.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Asztalos Bernadett