A pappá válás útján - tanúságtétel

Hogyan hív meg Isten a papságra? Milyen követni a hívást? Hogy kell elképzelni a szemináriumi életet? Milyen örömök, nehézségek járnak a kispapsággal? Ilyen és hasonló kérdésekre próbálok válaszolni az eddigi tapasztalataim alapján.

Háder Márk vagyok, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye negyedéves papnövendéke. A teljesség igénye nélkül, néhány szempontból szeretnék tanúságot tenni arról az útról, amit az elmúlt hét évben közösen jártunk be az Úrral.

Gyakorló katolikus családban nőttem föl, de túl sokat nem jelentett számomra a hit és az Egyház. Gimnazistaként, teljesen váratlanul hívott meg Isten a papságra. Egy szombat esti szentmisén unottan vártam a szertartás végét, amikor

elkezdtem érezni és tudni, hogy Jézus hív a papságra. Azt is éreztem, hogy Ő sosem hagy majd el, és így lesz teljes, boldog az életem.

Korábban nem voltak imaélményeim, nem álltam személyes kapcsolatban az Úrral. De ott és akkor teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ez a hívás tőle származik. Minden meghívástörténet egy kicsit más; de úgy látom, hogy Jézus ugyanazzal a személyességgel szólítja meg ma tanítványait, ahogy ezt az evangéliumban látjuk.

Ahogy teltek a hónapok, elbizonytalanodtam ebben a tapasztalatban. Lehet, hogy csak félreértettem, túlgondoltam az egészet? A Szentírás sokszor beszámol arról, hogy kétségek között őrlődő emberek jelet kértek az Úrtól, és ezt Isten készségesen megadta. Ez ma is működik, velem is így történt. Érettségi felé közeledve kértem egy jelet, megerősítést, hogy biztosan jelentkezzek-e kispapnak. Másnap egy szentségimádáson nagy istenélményem volt: szeretve éreztem magam, minden félelmem elszállt, még az időérzékem is kikapcsolt, nem tudom mennyi ideig tartott ez az ima. Ennek hatására megjött a bátorságom, és jelentkeztem kispapnak.

A papképző intézményeket szemináriumoknak szoktuk hívni. Bíboros Úr engem az Esztergomi Szemináriumba, teljes nevén az Érseki Papnevelő Intézetbe küldött. Egy szemináriumot nagyjából úgy lehet elképzelni, mintha egy kollégiumot és egy monostort (szerzetesházat) kereszteznénk. Napirend szerint élünk, mindenkinek megvan a saját feladata, eközben pedig teológiát tanulunk. A nyári- és egyéb szünetekben hazamehetünk, magunk oszthatjuk be időnket.

Öröm számomra a szeminárium közösségéhez való tartozás. Sok jó barátom lett kispapok közül, a közös kávézások, kirándulások, baráti beszélgetések nagy ajándékok. Hasonló lehetett szerintem Jézus korában is a tanítványok közötti barátság. Ők is azért váltak egy közösséggé, mert ugyanaz a Mester hívta meg őket.

Krisztuskövetők persze nem csak a szemináriumban vannak. Fontos is számomra, hogy időnként "emberek között" lehessek. Szeretek hittanokat, közösségi alkalmakat tartani és közösen imádkozni másokkal. Egyik legnagyobb öröm számomra az, amikor hozzájárulhatok ahhoz, hogy valaki találkozzon Istennel. Az, hogy ebben az Úr "eszköze", segítője, a találkozásnak pedig tanúja lehetek, nagyon megtisztelő és szép.

Sokan fontos szerepet játszottak és játszanak hivatásom alakulásában, a főszerep pedig természetesen Jézusé. Számtalanszor tapasztaltam meg, hogy neki fontos, hogy pap legyek, Ő küzd értem és a kapcsolatunkért. Nem csak tanítványává fogad, hanem szeretné, hogy barátja, társa legyek.

Nehézségeimben, küzdelmeimben hűséges, gondoskodó szeretettel van irántam, és úgy látom, hogy mindent megtesz azért, hogy szabad, teljes, jó döntés legyen majd az, amikor végleges igent mondok neki.

Azt élem meg, hogy a cölibátus bár valódi lemondás, önfeláldozás, összességében mégis örömteli ajándék. Nem izolál, hanem ellenkezőleg: erősíti az Úrral való kapcsolatom, más emberek felé pedig olyan módon tudok fordulni, ahogy egyébként nem tudnék.

Több alkalommal szükséges volt megújítanom az igenemet a hívásra; Jézus szintén többször megerősítette számomra, hogy szeretné, hogy pap legyek. Ha az Egyház is igent mond majd, akkor már csak másfél év és diakónussá, két és fél év és pappá szentelnek. Várom a szentelést és az azt követő szolgálatot.

Hiszem, hogy - ahogy egy idős atya a kórházi ágyon mondta - a papság a legjobb dolog, ami az emberrel a földi életben történhet.

Biztatok minden kedves Olvasót, hogy imádkozzon papi- és szerzetesi hivatásokért, hogy az Úr küldjön munkásokat aratásába (vö.: Lk 10,2)! Aki pedig úgy érzi, hogy Isten meghívta, bártan kövesse a hívást!

"A szeretetben nincs félelem." (1Jn 4,18)

Nekem négy év telt el, míg már magabiztosan a helyemen éreztem magam - nem lehet addig várni, hogy 100% biztos legyen minden. El kell indulni valamerre; utána majd gyümölcseiről fel lehet ismerni, hogy jó-e az irány (vö.: Mt 7,15-20). Mindannyiunknak van valamilyen hivatása; Istennek mindenkivel terve van. Ez egy olyan kaland, amit nem érdemes kihagyni; egy olyan ajándék, melyet elfogadva sokszoros termést hozhatunk.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Háder Márk