Ami a szívbe elér

Tudjuk jól, a hit ajándék. De mégis… megosztható, átadható valahogy? És mindaz, ami szép volt és érték szüleink, nagyszüleink, dédszüleink életében, az átadható számunkra? Mitől függ, kedves Olvasó, hogy Te képes vagy-e befogadni egy más által értéknek tartott valamit, vagy elmenekülsz tőle? Szerintem leginkább attól, hogy valamilyen úton elér-e a szívedig.

Ez az írás négy részből áll, négy fő gondolatot tartalmaz. Az ifjúság és a fiatal felnőttek szemszögéből mutatja be, hogyan állunk „apáink-anyáink hitéhez”, illetve a (keresztény) értékekhez. Íme a pontok!

1. Mit is mondtok a hitről?

2. Hiteles-e, aki mondja?

3. Abban hiszünk, amiből élet fakad

4. Ne csak beszéljünk: járjunk együtt az úton!

A hit hallásból fakadó

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni egy egészen alapvető dologról, amikor ilyen kérdések kerülnek szóba. Mégpedig arról, hogy mit hallunk az előttünk járóktól. Továbbmegyek: hallunk-e valamit? Sok esetben azt kellene válaszolni: nem, igazából nem ismerem a hitüket, sosem beszéltek róla.

Különösen is fontos lenne, hogy amikor annyiféle kuszaság meg szélsőség kínálja magát a világban, lehessen olyan hangokat is hallani, akik egységben vannak az egyházukkal, annak hittani tanításával. „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából.” (Róm 10,17)

Ehhez képest mennyi zagyvaságot hallani! Én hogy állok ezzel a kérdéssel? Tudok beszélni a hitemről és annak igazságairól? Szükség van rá!

Feltámadt?!

A következő történetről egy ismerősöm számolt be. Idén történt, egy kertvárosi plébánián. Nagyszombat éjjelén a templom körül elindult a feltámadási körmenet. Ez az óra hitünk leglényegéről szól, amikor törekszünk valamivel mélyebben belépni a feltámadás misztériumába. Kevés ennél emelkedettebb helyzet van. Fiatal ismerősöm mégsem tudta mindezt igazán megélni, mert a közelében vonulók közül többen (mondjuk éneklés vagy esetleg csendes imádság helyett), végigbeszélgették a menetet, aminek lényege vélhetően nem érintette meg őket.

Az életben előttünk járók hitéből, hagyományaiból azt tudjuk befogadni, magunkévá tenni, ami tényleg az övék.

Arra van szükségünk, ami éltet

Talán sokszor nem is az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e elfogadni és befogadni azt, ami a család, az iskola, az egyház üzenete. Inkább az, egyáltalán meghalljuk-e.

Sokszor érezhetjük azt, hogy a minden pillanatos lehetőségdömping harsogása mellett teljesen lehetetlen átgondolt döntéseket hoznunk. Túl sok opció van, és túl kevés idő. Talán még ilyen-olyan hittanos, közösségi, lelkiségi stb. programból is túlkínálat lehet olykor, nem beszélve a végtelen mennyiségű internetes tartalomról… legyen az podcast, vlog, riportfilm, lélekemelő zene. Ismerős? A bőség zavara! És mi van, ha csak le kéne ülnöm egy csöndes helyre, és hagyni, hogy 20 percig ne történjen semmi?

Minden lehet eszköze annak, hogy megerősödjön a hitem, hogy értékekkel gazdagodjam. Hogy „átmenjen az üzenet”. Mi segít hát a figyelmemet jó helyre vinnem? Segíthet Jézus szava. Amikor a tömeg utánamegy és megtalálja őt, szembesíti őket, miért vannak ott.

„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” (Jn 6, 26-29)

Nagy bizalommal tölthet el minket az evangéliumnak ez az apró részlete. Jézus hallgatósága, miután evett a kenyérből, ráérez annak ízére, és, ha nem is rögtön, de egy idő után követi a Mestert. Erre mi is képesek lehetünk!

Ha megízleltük az igazán jót, előbb-utóbb rájövünk, hogy nincs szükségünk napestig okos meg látványos dolgokat nézni, hallgatni…

Hanem nyomás a Mester után, aki ilyen kenyeret adott nekünk! Azért fogod meghallani, meglátni, észrevenni az Igazságot, mert mindennél hatalmasabb. Más az íze.

Együtt járni az utat

Amit megismertem, azt bizony tovább kell adnom. Tanultuk, tudjuk, elméletileg. De hogyan?

Újra meg újra föl kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan is csinálta Jézus? Ő a hit alapjait tanítványainak abban a három évben, amíg velük volt, úgy adta át, hogy velük járt városról városra, együtt vándoroltak, együtt ettek, ittak, együtt élték az életüket. Jézus valósággal eléjük élte az evangéliumot. Ez a közösségben létezés elsőre talán nagyon szépnek és kívánatosnak tűnik, de ha kicsit jobban belegondolunk, nem mindig olyan egyszerű hosszú távon bárkit is elviselni, különösen, ha tényleg jóformán 0-24 órában együtt vagyunk.

Nehezen tudom elképzelni, hogy ne mentek volna néha a tanítványok, az apostolok is egymás agyára. Sőt, úgy képzelem, valószínűleg gyakran Jézust is fáraszthatták, bosszanthatták. De Ő kitart mellettük. Bízik bennük, és türelemmel van feléjük. Ezzel a különös társasággal képzeli el a jövőt is – az egyház indulását. És emlékezhetünk, a tanítványoknak sokszor milyen sokára kezd el bármi is derengeni mindabból, amit a Mester szeretne átadni számukra. Mégsem cseréli le őket. Velük van dolga. Hűséges türelemmel van feléjük. És a szeretetnek ez a megtapasztalása biztosan elért a szívük mélyére már akkor is, amikor értelmük még nem tudta felfogni mindazt, ami történik velük.

Azt gondolom, a hitet legjobban mégis így tudjuk egymásnak átadni, így tudjuk továbbadni, az utánunk jövőknek is örökül hagyni. Hogyha nem vagyunk restek, se túl kényesek egymás mellé szegődni az élet zarándokútján. Ha Jézus pedagógiáját próbáljuk követni. Kell ehhez egy jó nagy adag türelem is, de másként nem tudunk együtt haladni – a hit pedig közösségre indít minket.

A közös zarándoklás képe pedig egy friss élményt idéz fel bennem. Húsvétot követően egy baráti társasággal Rómában jártunk. Nagyszerű élmény volt, de nem csak Róma miatt, hanem mert mindezt együtt éltük át. Ezt örökíti meg a következő néhány sor, ami tulajdonképpen egy barátoknak szóló levél, és ami talán jól illusztrálja az eddig leírtakat is. Az irgalmasság vasárnapján íródott.

Zarándok(vissza)pillantás az irgalmasság vasárnapján

"Hálás vagyok mindnyájatoknak az elmúlt napokért. Idő lesz felfogni, hogy mi mindenben volt részünk. Hiszen számomra ez a római kirándulás, ami egyben egy különleges zarándoklat is volt, hasonlított az Apostoli Palota Raffaello-festette loggiáihoz. A végeláthatatlan folyosók pazar díszítettsége: rengeteg szín, kép, forma, történet, antik, bibliai és reneszánsz motívum és mögötte még sokszor annyi gondolat, figyelem, idő és munka. Az összhatás az, ami elsősorban lenyűgöz, de külön-külön aligha érthetők meg a kisebb-nagyobb képek, melyekből sokszáz van. Inkább csak a rácsodálkozás marad, és az emlékek. Ezek alapján döbbenhetünk rá az élmény nagyságára, a megajándékozottságunk nagyságára.

Az a három folyosó a maga gazdag és befogadhatatlan valóságában, kimeríthetetlen üzeneteivel leképezi ennek a római útnak a napjait. Megannyi hely, kép, látvány és találkozás. Szédítő és fárasztó egyszerre – hol együtt örülünk, hol egymás idegeire megyünk. De együtt csináljuk, és ettől válik zarándoklattá, mint az egyház kétezeréves története is. Kismillió bénázás, bosszantó dolog, különböző emberek mégis egy úton járnak és közben csodák történnek. Ezek vagyunk mi, ez a mi egyházunk. És ezért vezet minden út Rómába.

Négynapos zarándoklatunk csak egy apró epizódja volt élethosszig tartó zarándoklatunknak és csak egy szempillantásnyi idő az egyház örök zarándoklatában. Mégis ez a négy nap életre szóló muníciót adhatott a folytatáshoz, egy-egy élménye, például a magát zarándokként megnevező Loyolai Szent Ignác szobájának egyszerű látványa által.

Köszönöm, hogy együtt járhattunk az úton, ahogy azt Róma püspöke, Ferenc pápa is kérte tőlünk csíksomolyói látogatása alkalmából. Életünk fonalait összeadva szőjük együtt a jövő szőttesét! – tette hozzá az egyházfő. Vinculum caritatis: a szeretet kötelékében, „bilicsében”, azaz helyesen függve a valóságtól, kapcsolódva ahhoz. Amikor pedig mindezt elmondta az egyházfő, már ott virított a Kis- és Nagy-Somlyó közti nyeregben az irgalmasság szentévének Misericordia felirata.

Mert irgalmasság nélkül nem tudunk együtt járni ezen az úton. Ma, az irgalmasság vasárnapján köszönöm, hogy szeretettel hordoztuk egymást, hogy elviseltetek engem és rám sem róttatok elviselhetetlen terhet. Mert csak így tudunk a feltámadás fényében együtt továbbhaladni azon az úton, amely során élet fakad. Amen."

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Tóth Márton