A kirepülés nyara: kollégiumba költözik a gyerekem!

Az iskolaváltás nemcsak a fiatalok számára jelent mérföldkövet. Miközben ők a vizsgákkal, a pályaválasztással és az önállósodás buktatóival küzdenek, a szülők is fontos átmenetet élnek meg: gyermekük lassan eltávolodik a családi fészektől. Ez az időszak egyszerre szól büszkeségről és az elengedés tanulásáról is.

Forián-Szabó Kinga tanár, mentálhigiénés szakember írása.

^{Forrás: depositphotos.com}

Fél lábbal már úton…

Új időszak kezdődik, melyben az önállóság, a távolodás egyre kifejezettebbé válik. Sok fiatal az őszt már egy új városban, kollégiumban vagy albérletben fogja kezdeni. Átmeneti időszak ez: fél lábbal már kilépett otthonról, de fél lábbal még marad is, hiszen rendszeresen haza-haza jár majd, örül az otthonról csomagolt finomságoknak.

Még számít ránk, a batyunkra "a hamuba sült pogácsával", de már úton is van, és maga is gyűjtöget ezt-azt útközben. A batyuba ilyenkor nemcsak az otthon ízei kerülhetnek bele, hanem néhány közösen átvett hétköznapi tudás is: hogyan kell mosni, mire figyeljen a pénzköltéssel kapcsolatban, kit hívjon, ha baj van. Egyre inkább ő kezdi szabályozni a távolságot, a távolodás és közeledés dinamikáját, miközben mi maradunk a fészekben, és arra törekszünk, hogy olyannak érezze azt, ahová jó hazalátogatni.

"Pihenőfészek" leszünk, ahol a "tukmált ebéd" helyett egyre inkább a délutáni tea meghitt együttléte nyer jelentőséget. A kéretlen szülői tanácsokat felváltja a könnyed, ugyanakkor figyelő és nyitott jelenlét. Egy olyan jelenlét, amely azt üzeni:

itt vagyok, figyelek rád, számíthatsz rám, és bármikor elérhető vagyok, ha szükséged van rám.

Sokat segíthet, ha még a költözés előtt megbeszéljük, milyen kapcsolattartás esne jól mindenkinek. Nem ellenőrző telefonhívásokra van szükség, hanem olyan kiszámítható jelenlétre, amelyben ő is szabad marad, mi pedig nem a bizonytalanságból próbálunk kapaszkodni belé.

Amit szülőként el kell gyászolnunk

Egy fontos állomásnál vagyunk a folyamatban, ami attól még, hogy egy átmenet a teljes leválás felé, érzelmileg kifejezetten megterhelő lehet. A gyermekünk, aki eddig többnyire otthon volt, ott ült minden nap az asztalnál, láttuk reggel az álmos szemét, vártunk rá a fürdőszoba előtt, kivitte a szemetet, napról napra láthattuk, mi újság vele – a kollégiumba, albérletbe költözéstől kezdve már többé nem lesz így jelen.

És ez fáj, mert hiányozni fog. Mert elkerülhetetlenül szembesít azzal, hogy az idő múlik, a kapcsolatunk változik, és a szülői szerepünk bizonyos aspektusait el kell engednünk, el kell gyászolnunk. Már nem lesz rálátásunk életének fontos helyszíneire, kapcsolataira, feladataira. Az marad, amit ő megoszt velünk akkor és olyan mélységben, ahogyan azt ő jónak tartja.

Nem kell minden órájáról tudnunk, de jó, ha közösen tisztázzuk az alapvető biztonsági pontokat: kihez fordulhat helyben, hol van orvosi ellátás, milyen helyzetben kérjen azonnal segítséget.

A napi keretrendszert, amit eddig mi biztosítottunk számára, mostantól egyre inkább saját maga alakítja ki.

^{Forrás: magnific.com}

Bízni abban, amit otthonról vitt

Nehéz ezt szülőként elfogadni, hisz még olyan fiatal, olyan tapasztalatlan... Valóban az. Most kezdi majd igazán gyűjteni a tapasztalatokat, sok olyan területen is, amelyekhez eddig nem fért hozzá, vagy amelyek kihívásait mi söpörtük el előle, hogy könnyebb legyen számára az élet.

A bizalom persze nem azt jelenti, hogy minden előkészítés nélkül engedjük útjára. Jó szolgálatot tehet egy-egy közös próbakör: mosás, egyszerű főzés, heti pénzbeosztás, bevásárlás, takarítás, vagy annak átbeszélése, hogyan lehet kulturáltan jelezni egy szobatársnak, ha valami zavaró.

Lehet, hogy kudarcok, hibák, elfelejtett határidők, elfogyott zsebpénz – amelyből később talán megtanul heti keretet tervezni –, furcsa barátok vagy bulik miatt kimaradt tanulás fogják szegélyezni az útját. De biztosak lehetünk abban, hogy fel fog állni, le fogja szűrni a tapasztalatokat, korrigálni fog és újra próbálkozik majd – egy fokkal érettebben, bölcsebben és előrelátóbban.

Mert ezt látta otthon. Ezt az értékrendet adtuk tovább, ebben nőtt fel a fészekben.

Így válik önmagáért, majd a rábízottakért is felelősséget vállalni tudó, érett személyiséggé.

Hogyan legyünk "jól" ebben szülőként?

Nem mindig lesz könnyű ezt végignéznünk. Szeretnénk őt megmenteni, megóvni, de nemcsak hogy nem tudjuk, nem is jó, ha megtesszük. Ennek a feszültségét ki kell bírnunk sajnos.

Szülőként ilyenkor újra kell tanulnunk a segítségadás módját is. Kérdezhetünk, gondolkodhatunk vele együtt, adhatunk szempontokat, de nem biztos, hogy nekünk kell telefonálni, intézkedni, megoldani azt, amit ő már képes lehet kipróbálni. Sokszor éppen az a legtöbb, amit adhatunk, ha nem vesszük vissza az irányítást, hanem mellette maradunk, miközben ő gyakorolja a saját döntéseit.

Ebben segíthet, ha mi magunk is elkezdjük berendezni ezt az új életszakaszt.

A felszabaduló időnkben kereshetünk új hobbit, sportot, önkéntes munkát vagy akár egy új képzést.

Ezek nemcsak örömforrást jelenthetnek, hanem abban is segítenek, hogy energiáinkat ne a hiányérzet táplálja, hanem valami új építése. Így könnyebb teret adni gyermekünk szárnypróbálgatásainak is.

^{Forrás: magnific.com}

Mit tegyünk?

• Kezdeményezzünk beszélgetést gyermekünkkel a kapcsolattartás formájáról és rendszerességéről, azokról a kritikus pontokról, amik félelmet keltenek bennünk.
• Hallgassuk meg szükségleteit, és kommunikáljuk őszintén a saját szükségleteinket is.
• A költözés előtt beszéljük át vele a legfontosabb hétköznapi rutinokat: mosás, bevásárlás, egyszerű főzés, takarítás, pénzbeosztás.
• Készítsünk vele közösen egy biztonsági listát: fontos telefonszámok, orvosi ellátás, iratok, bankkártya, vészhelyzeti teendők.
• Legyünk elérhetőek, ha szüksége van ránk.
• Ne helyette intézzük az ügyeit, hanem segítsünk neki abban, hogy megtanulja ő maga megoldani őket.
• Forduljunk újra azokhoz a kapcsolatainkhoz, amelyekre régóta nem jutott idő.
• Gondoljunk arra, hogy sok szülő jár most hasonló cipőben, nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel.
• Ha úgy látjuk, ő vagy mi elakadtunk a leválás folyamatában, bátran keressünk mentálhigiénés vagy pszichológiai segítséget.
• Ha szeretnénk fejlődni a kommunikációnkban, a másik meghallgatásában vagy a leválással együtt járó változás és nehéz érzések kezelésében, a Nagycsaládos Harcművészet ősztől ismét indít képzéseket ezekben a témákban édesanyáknak és édesapáknak.
• Végül: ne az elbukásokat számoljuk, hanem azokat a pillanatokat, amikor ő vagy mi felülmúltuk önmagunkat!

Gyönyörködni a szárnyalásban

A gyermek kirepülése a fészekből fájdalmas, de egyben természetes és szép folyamat is. A feladatunk nem az, hogy helyette gondolkodjunk, tervezzünk, éljünk, hanem hogy biztos pont maradjunk számára akkor is, amikor már ő főzi meg az első vacsoráit, ő osztja be a pénzét, és ő tanulja a saját hétköznapjait. Olyan fészek, ahová jó visszatérni. Olyan hely, ahol mindig akad egy kis finomság, egy odaforduló tekintet, egy nyitott ajtó, és ahonnan gyönyörködhetünk az élet szárnyalásában.

*******************************************************************

A szerzőről: Forián-Szabó Kinga tanár, mentálhigiénés szakember, pszichodráma-asszisztens, ötgyermekes édesanya. Munkájában családi, kapcsolati, önismereti és stresszkezelési kérdésekben kíséri a hozzá fordulókat.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com, depositphotos.com
Szerző: Forián-Szabó Kinga, tanár, mentálhigiénés szakember

Letölthető anyagok: