Az önbüntetéstől a szabadságig – hogyan bocsássunk meg magunknak?

Önmegbocsátás – 2. rész

Az első részben azt jártuk körül, miért lehet nehéz Isten irgalmát önmagunkra is vonatkoztatni. A folytatás az önbüntetés csapdájából indul, és a kiengesztelődés útját mutatja meg: hogyan vállalhatunk felelősséget a múltunkért anélkül, hogy örökre annak foglyai maradnánk?

Az önbüntetés csapdája

Az önmagunkkal való kiengesztelődés egyik legösszetettebb akadálya az önbüntetéshez való ragaszkodás. Előfordulhat, hogy az ember már őszintén megbánta bűneit, megvallotta azokat a gyónásban, és megkapta a feloldozást, mégis továbbra is úgy érzi, hogy nincs joga a lelki békéhez. A múltbeli hibák újra és újra visszatérnek gondolataiban, és az ember mintha saját maga fölött gyakorolna folyamatos ítélkezést.

A túlzott önvád hátterében korábbi megszégyenítő tapasztalatok, szorongás, depresszív állapotok vagy kényszeres lelkiismereti aggályok is állhatnak. A lélektan szerint az önbüntetés egyik lehetséges oka, hogy az ember a szenvedést a bűnbánat őszinteségének bizonyítékaként értelmezi. Úgy gondolhatja, hogy ha valóban megbánta a tettét, akkor hosszú ideig rosszul kell éreznie magát. Ebben a gondolkodásban a bűntudat fennmaradása az erkölcsi komolyság mércéjévé válik.

A keresztény bűnbánat célja azonban nem az állandó szenvedés, hanem a megtérés, a kiengesztelődés és az új élet.

Az önbüntetés másik lehetséges gyökere a kontrolligény. A múltbeli eseményeket az ember nem tudja megváltoztatni, és nem képes garantálni azt sem, hogy minden következményt helyrehozhat. Ez a tehetetlenség fájdalmas tapasztalat. Az önbüntetés látszólagos kontrollt kínálhat: az ember úgy érezheti, hogy legalább saját szenvedését képes irányítani, és ezzel valamilyen módon még mindig kapcsolatban marad a múltbeli eseménnyel. Valójában azonban ez a magatartás gyakran megakadályozza a valódi továbblépést.

Teológiai szempontból felvethető az a kérdés is, hogy az önbüntetés mögött meghúzódhat-e rejtett büszkeség, vagy mintha a saját szenvedésével még valamit hozzá kellene tennie Isten megbocsátásához.

Mintha Krisztus megváltó műve önmagában nem lenne elegendő, és az embernek saját büntetésével kellene kiegészítenie azt. Ez a gondolkodás azonban a kegyelem félreértéséből fakad.

Az önmagunkkal való kiengesztelődés útja

Az önmagunkkal való kiengesztelődés ritkán történik meg egyetlen pillanat alatt. Általában fokozatos folyamat, amelyben

az embernek egyszerre kell szembenéznie a múltjával, vállalnia a felelősséget, elfogadnia Isten irgalmát és új módon viszonyulnia önmagához.

Az első lépés a történtek őszinte megnevezése. Az embernek pontosan fel kell ismernie, mit tett, milyen körülmények között hozta meg döntését, és milyen következményekkel járt a cselekedete. Mindig fontos, hogy a tettet nézzük és ítéljük el, ne egész önmagunkat. A "rosszat tettem" nem tágulhat "rossz vagyok" megfogalmazássá. Az erkölcsi felelősségvállalás ne alakuljon át önpusztító önváddá.

Az önmegbocsátás tehát egy folyamat, aminek alapja a szentgyónás lesz: az isteni irgalom tudatos befogadása. Gyónás után az embernek lehetősége van arra, hogy ne kizárólag saját bűntudatára, hanem Isten feloldozó szavára figyeljen.

Az önmagunkkal való kiengesztelődés nem választható el az erkölcsi felelősségvállalástól. A keresztény bűnbánat nem pusztán a múltbeli hibák miatti érzelmi sajnálkozás, hanem az ember egész életét érintő megtérési folyamat. Aki valóban megbánta tettét, az elismeri a rosszat, vállalja döntéseinek következményeit, és törekszik arra, hogy a lehetőségekhez mérten helyrehozza az okozott kárt.

A Katolikus Egyház Katekizmusa a kiengesztelődés szentségéről szólva hangsúlyozza a bűnbánat, a bűnvallás és az elégtétel jelentőségét (KEK 1450–1460).

A jóvátétel azonban nem azonos az isteni megbocsátás kiérdemlésével, a kegyelem nem olyan jutalom, amelyet az ember saját teljesítményével szerezhet meg. A jóvátétel sokkal inkább a megtérés gyümölcse, amelyben az ember együttműködik a kapott kegyelemmel.

A keresztény értelemben vett elégtétel célja nem az öncélú szenvedés, hanem a bűn következményeinek rendezése és az erkölcsi megújulás elősegítése. Különösen nehéz helyzetet jelent, amikor az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. Előfordulhat, hogy az érintett személy meghalt, a kapcsolat végleg megszakadt, vagy a történtek visszafordíthatatlan következményekkel jártak.

Ilyenkor az embernek el kell fogadnia saját lehetőségeinek korlátait. A jóvátétel közvetett formában is megvalósulhat: gyertyát gyújtunk a sírjánál, megtesszük, ami hatalmunkban áll. A bocsánatkérés és a megbocsátás kapcsolatában fontos a másik ember szabadságának tiszteletben tartása. A sértett félnek joga van ahhoz, hogy időt kérjen, távolságot tartson, vagy ne fogadja el azonnal a bocsánatkérést.

A megbocsátás nem kényszeríthető ki, a bocsánatkérés pedig nem jelenthet követelést.

Az ember a saját tetteiért a felelős, és nem irányíthatja a másik ember érzelmeit és döntéseit.

Az elégtétel és a jóvátétel mellett javasoljuk a bűnbánati imákat, a zsoltárokat, a böjtöket. Örök minta marad minden kereszténynek Péter apostol története (Jn 18,15–27; 21,15–19). Péter háromszor tagadta meg Jézust, ami súlyos volt. Jézus azonban feltámadása után nem a tagadásával azonosítja őt, hanem háromszor kérdezi meg tőle, szereti-e. Ezt követően újra feladatot bíz rá: "Legeltesd juhaimat!" (Jn 21,17).

A jelenet nem egyszerűen a múlt eltörléséről szól, hanem a kapcsolat és a küldetés helyreállításáról.

Péter nem változtathatja meg azt, amit korábban tett, de Jézus irgalmában újra képessé válik a szolgálatra. Az irgalmas szeretet nem meg nem történté teszi a múltat, hanem felemel és segít előbbre lépni az üdvösség útján.

Az önmagunkkal való kiengesztelődés folyamata nem minden esetben járható végig egyedül. Előfordulhat, hogy a bűntudat, a szégyen és az önvád olyan mélyen beépül az ember gondolkodásába, hogy külső segítségre van szüksége.

A keresztény lelkigondozás és a pszichoterápia különböző feladatokat látnak el, de egymást segítik is. A lelki kísérő elsősorban az Istennel való kapcsolat elmélyítésében segíthet, segít felismerni az istenkép torzulásait, megkülönböztetni a lelkiismeret hangját a túlzó önvádtól, és segít a kegyelem üzenetének befogadásában.

Különösen hasznos lehet azok számára, akik rendszeresen gyónnak, mégis képtelenek elfogadni a feloldozást, vagy folyamatosan attól tartanak, hogy Isten nem bocsátott meg nekik. A lelkigondozás a személyes élethelyzetek, veszteségek, kapcsolati konfliktusok és lelkiismereti válságok feldolgozásában nyújthat támogatást.

A lelkigondozás azonban nem helyettesíti a klinikai pszichológiai vagy pszichiátriai ellátást, ha arra szakmai szempontból szükség van. Pszichológus vagy pszichoterapeuta bevonása különösen indokolt lehet, ha a bűntudat tartós szorongással, depresszív tünetekkel, kényszeres gondolatokkal vagy jelentős önértékelési problémákkal jár.

Vallásos embereknél külön figyelmet érdemelhet a vallási-erkölcsi kényszeresség, amikor az ember túlzottan aggódhat a bűn elkövetése, a gyónás érvényessége, a szándék tisztasága vagy Isten haragja miatt. Bár első pillantásra azt is vélhetnénk, hogy "milyen mély hite" van az illetőnek, pedig kényszerbetegség is állhat a háttérben. Ilyen esetben a hit tiszteletben tartása mellett megfelelő pszichológiai vagy pszichiátriai segítségre is szükség lehet.

Mikor mondhatom magamra, hogy sikerült az isteni irgalmat befogadnom?

Ha képessé válok arra, hogy őszintén beszéljek a múltról anélkül, hogy letagadnám vagy megszépíteném a történteket. Vállalom a felelősséget, de már nem azonosítom a teljes személyiségemet a korábbi bűneimmel.

Nem érzem szükségét annak, hogy végtelen ideig büntessem önmagam, és képes vagyok elfogadni a gyónásban kapott feloldozást. Fokozatosan nyitottabbá válok a jövőre, kapcsolataimban együttérzőbb leszek, és a korábbi hibáimat nem kizárólag szégyenként, hanem a megtérés és a tanulás lehetőségeként is képes vagyok értelmezni.

Persze az irgalom elfogadása nem feltétlenül jelenti a múltbeli eseményekhez kapcsolódó minden fájdalom megszűnését. Az ember továbbra is emlékezhet arra, amit elrontott, és fájhatnak neki a következmények. A változás abban mutatkozik meg, hogy a múlt emléke már nem határozza meg egész identitását és jövőjét. Fájdalom, szégyen, szomorúság a bűn miatt még sokáig kísérhetnek, de már nem kísértenek.

A megbocsátás "pászka" – szabadság

Az önmagunknak való megbocsátás kérdése végső soron az isteni irgalom befogadásának kérdése. Jó istenképpel, jó teológiai gondolkodással, jó segítőkkel könnyebben megy.

Ám a merev neveltetés, a maximalizmus, a feltételes önelfogadás, a másoknak okozott fájdalom és a torzult istenkép egyaránt akadályozhatják, hogy az ember valóban befogadja Isten irgalmát. Az önvád és a megbocsátás nehézsége nem kizárólag morális-teológiai probléma, hanem pszichológiai, kapcsolati és lelki tényezők összetett következménye is lehet.

Ezen az úton legyen fontos az önismeret, a múltunk feltárása is, de mindig az isteni kegyelem kereteiben. Ekkor máshogy látjuk önmagunkat, a múltat, és a jövő lehetőségeit is. A megbocsátás pászka: szabadság a bűntől, a múlttól. Az önmagunkkal való kiengesztelődés ezért a keresztény szabadság egyik fontos dimenziója.

Aki elfogadja Isten irgalmát, annak nem kell többé saját múltjának foglyaként élnie. Felelősséggel tekinthet arra, amit elrontott, tiszteletben tarthatja azok fájdalmát, akiket megbántott, és közben elfogadhatja azt is, hogy saját élete továbbra is értékes és új lehetőségeket hordoz.

Isten irgalma nagyobb a bűnnél. A valódi megtérés nem abban teljesedik ki, hogy az ember élete végéig bünteti önmagát, hanem abban, hogy elfogadja a kegyelmet, felelősséget vállal, és a kapott megbocsátásból kiindulva új életet kezd.

A bűnbánat arra hív, hogy vállaljuk, amit tettünk. A kegyelem pedig arra hív, hogy ne maradjunk örökre azok, akik akkor voltunk, amikor elkövettük.

*****************************************************************

A szerzőről: Dr. Papp Miklós görögkatolikus pap, morálteológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Morálteológiai Tanszékének vezetője, egyetemi tanár. Oktatói és lelkipásztori munkájában kiemelt figyelmet fordít a keresztény életvezetés, az erkölcsi döntések és a családi kapcsolatok kérdéseire.

_{Irodalomjegyzék}

_{A) Szentírás és egyházi dokumentumok}

_{1. Ó- és Újszövetségi Szentírás. Budapest: Szent István Társulat.}

_{2. Katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest: Szent István Társulat, 1994.}

_Kiemelten:

_{1450–1460: A bűnbánó cselekedetei és az elégtétel.}

_{1468–1470: A kiengesztelődés szentségének hatásai.}

_{1846–1848: Isten irgalma és a bűn.}

_{3. II. János Pál pápa (1984): Reconciliatio et paenitentia. Apostoli buzdítás a kiengesztelődésről és a bűnbánatról.}

_{B) Teológiai és lelki irodalom}

_{Nouwen, Henri J. M. (1992): The Return of the Prodigal Son: A Story of Homecoming. New York: Doubleday.}

_{Nouwen, Henri J. M. (1996): The Inner Voice of Love. New York: Doubleday.}

_{C) Pszichológiai szakirodalom}

_{Hall, Julie H. – Fincham, Frank D. (2005): Self-Forgiveness: The Stepchild of Forgiveness Research. Journal of Social and Clinical Psychology, 24(5), 621–637.}

_{Tangney, June P. – Stuewig, Jeff – Mashek, Debra J. (2007): Moral Emotions and Moral Behavior. Annual Review of Psychology, 58, 345–372.}

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Dr. Papp Miklós atya, görögkatolikus pap, morálteológus

Letölthető anyagok: