Ha Isten már megbocsátott, miért vádoljuk mégis magunkat?

Önmegbocsátás – 1. rész

Másoknak néha könnyebben megbocsátunk, mint önmagunknak. A múlt emléke, a szégyen az őszinte bűnbánat és a gyónásban kapott feloldozás ellenére is időnként tovább gyötörhet bennünket. Miért olyan nehéz elfogadnunk Isten irgalmát, amikor saját hibáinkról van szó?

Papp Miklós atya a keresztény hit és a lélektan segítségével tárja fel az önvád gyökereit, és megmutatja, mit jelent az életünkben Isten gyógyító, irgalmas szeretete.

A teológiai keret az önmegbocsátáshoz

A megbocsátás indítéka a szeretet: akár másoknak, akár magunknak akarunk megbocsátani. Ám érzékeny lelkű embereknél olykor mintha azt látnánk, hogy mások felé tudnak irgalmasabbak, elnézőbbek lenni, de önmaguk felé nem. Ennek sok oka lehet: teológiai, pszichológiai, neveltetési okok.

Mindenekelőtt a teológiai alapkeretet szeretnénk rögzíteni. Azt állítjuk: a megbocsátás alapja, indítéka a szeretet. A keresztény morál csúcstanítása a szeretet: szeressük Istent, a felebarátunkat és önmagunkat. De János apostol tanúsága szerint nem az a szeretet, hogy mi szeretünk, hanem Isten előre szeret minket, s ezt befogadva tudunk mi is szeretni (1Jn 4,10). Mintha három irányú nyíl mutatna ki a szívünk közepéből: föl Isten felé, kifelé a felebarát felé, és önmagunk felé.

Ám az én mindenirányú szeretetemet megelőzi Isten odahajló, transzcendens szeretete, emberi szeretetem már válasz Isten megelőző szeretetére (ez a dialogikus szeretet).

Így a felebaráti szeretet alapja nem az én pszichológiai, érzelmi szeretetem a másik ember felé, hanem Isten megelőző ontológiai szeretete. Neki éppannyira drága az a másik ember is, mint én magam. A másikért is meghalt. S azért tudok megbocsátani is neki, mert Isten is megbocsát neki.

Mindez igaz az önszeretetre is: az önszeretetünk alapja nem az, hogy mennyire vagyunk elégedettek önmagunkkal, a külsőnkkel, az életvezetésünkkel, a bűneinkkel. Az önszeretet alapja nem emberi, hanem isteni: Isten már szeret engem (értem is meghalt), ki vagyok én, hogy nem szeretem önmagam?

Az önszeretet az Isten felém hajló, engem megváltó szeretetébe kapcsolódik be. S ez lesz igaz az önmagunknak való megbocsátásra is: Isten már megbocsát, én ebbe kapcsolódom be.

Összefoglalóan azt kell mondanunk: a túl emberi, érzelmi, pszichológiai és pedagógiai síkok előtt a teológiai, ontológiai síkot nézzük. Nem a nulláról kell magunkat szeretni és megbocsátani magunknak, hanem bekapcsolódni egy nagyobb szeretet és irgalomáramlásba, ami Istentől ered.

A nulladik lépést az irgalmas Isten teszi meg felém, utána tudok önmagamnak megbocsátani.

A teológiai keret elsőbbségével a minél autentikusabb istenkép jelentőségét szeretnénk hangsúlyozni. Ha vádoljuk önmagunkat, ha szorong a szívünk, képesek lehetünk Istent is csak vádlóként elképzelni. Kicsit azt mondanánk: jobban kell hinnünk Isten önkinyilatkoztatásának, mint az önvádunk projekciójának.

Isten irgalmát a legteljesebben Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki. Az evangélium középpontjában az a felismerés áll, hogy

Isten szeretete nem az ember erkölcsi tökéletességétől függ, hanem megelőzi az emberi teljesítményt, és a bűnös ember felé is irgalommal fordul.

Mennyire elámul Pál, hogy Krisztus akkor halt meg a bűneinkért, amikor még meg sem érdemeltük… Első lépésként tehát Isten önkinyilatkoztatásából induljunk ki, ne a saját, olykor torz, kicsinyesnek elgondolt istenképünkből.

Az igazi bonyodalom a mélyebben hívőknél talán nem is az istenkép tisztogatásánál van, hanem az isteni megbocsátás befogadásánál. Szóban, gondolatainkban, hitvallásunkkal egy irgalmas, megbocsátó Istent vallunk, amit akár másokra is könnyebben alkalmazunk – de önmagunkra vonatkozóan lehetnek nehézségei a megbocsátása befogadásának. Önmagunk felé olykor könyörtelenek vagyunk.

Előfordulhat, hogy az ember őszintén megbánta bűneit, megvallotta azokat a kiengesztelődés szentségében, megkapta a feloldozást, mégsem képes megszabadulni a bűntudattól és az önvádtól. Újra és újra felidézi a múlt eseményeit, megkérdőjelezi saját értékességét, és úgy érzi, mintha nem lenne joga a lelki békéhez.

A probléma teológiai szempontból azért jelentős, mert az isteni irgalom elfogadása ill. el nem fogadása nem csupán az Istennel való kapcsolatot érinti, hanem az ember önmagáról alkotott képét is.

Ha az ember valóban hisz abban, hogy Isten megbocsátott neki, akkor előbb-utóbb saját személyére is másként kell tekintenie.

Valahogy tudnunk kellene több szeretettel gondolkodnunk önmagunkról. Ez nem jelenti a bűn jelentőségének kisebbítését, és nem ad felmentést az erkölcsi felelősség alól. Sokkal inkább annak felismerését jelenti, hogy az ember nem azonos a bűnével, és személyes méltósága a bűn elkövetése után sem semmisül meg.

Az önmagunknak való megbocsátás értelmezéséhez mindenekelőtt különbséget kell tenni az isteni bűnbocsánat és az ember saját magával való kiengesztelődésének folyamata között. A katolikus teológiában az önmegbocsátás nem önálló szentség, és nem is olyan feloldozási aktus, amelyet az ember saját magának adhat.

A bűnbocsánat forrása Isten, aki Krisztus megváltó műve által kínálja fel az ember számára a kiengesztelődés lehetőségét. Egy katolikus hívő számára az önmegbocsátás a bűnbocsánat szentségére épül. Az önmegbocsátás kifejezés inkább azt a lelki és személyes folyamatot jelöli, amelyben

az ember megtanulja elfogadni Isten irgalmát, vállalja a múltjáért a felelősséget, és fokozatosan felhagy önmaga végleges elítélésével.

Pál apostol így fogalmaz: "Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk" (Róm 5,8). Ez a kijelentés a keresztény kegyelemtan egyik alapvető felismerését fejezi ki: Isten szeretete nem az ember tökéletességének jutalma.

Az isteni irgalom megelőzi az ember érdemeit, és éppen a bűnös ember számára nyitja meg a megtérés és az újrakezdés lehetőségét.

Az ember azonban nem mindig képes azonnal befogadni ezt az igazságot. Megtörténhet, hogy értelmileg elfogadja Isten megbocsátását, érzelmileg mégis továbbra is bűnösnek, méltatlannak vagy szerethetetlennek érzi magát.

Fontos tehát különbséget tenni a szentségi feloldozás és annak személyes, érzelmi feldolgozása között. A kettő összefügg, de nem azonos. A megbocsátás érvényessége nem attól függ, hogy az ember mikor szabadul meg minden bűntudattól, fájdalomtól, szégyentől. A tartósan fennmaradó rossz érzés önmagában nem bizonyítja, hogy Isten nem bocsátott meg. Valami megtörtént (az isteni megbocsátás), amit utol kell érnünk értelmünkkel, érzelmünkkel.

Persze az őszinte bűnbánat nem pusztán érzelmi sajnálkozás, hanem magában foglalja a rossztól való elfordulás és az élet megváltoztatásának szándékát. A Katolikus Egyház Katekizmusa a bűnbánatot a megtérés, a bűnvallás és az elégtétel összefüggésében mutatja be (KEK 1450–1460). Az önmagunkkal való kiengesztelődés tehát nem választható el az erkölcsi felelősségtől.

Az embernek el kell ismernie, hogy rosszat tett, de nem kell arra a következtetésre jutnia, hogy ő maga helyrehozhatatlanul rossz.

Ezt világítja meg a tékozló fiú példázata (Lk 15,11–32). A fiú felismeri hibáját, elhagyja korábbi életformáját, és visszatér az apjához. Az apa azonban nem engedi, hogy fia kizárólag a múltbeli vétkei alapján határozza meg önmagát. Nem béresként fogadja vissza, hanem fiaként, visszaadva neki a családi közösséghez tartozás méltóságát.

A példázatban a megtérés és az irgalom nem egymás ellentétei: a fiú hazatérése és az apa megbocsátó szeretete együtt vezet a kapcsolat helyreállításához. Az önmegbocsátás ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy az ember saját magának ítéletet hirdet és felmenti önmagát, hanem azt, hogy elfogadja Isten irgalmát, és nem ragaszkodik tovább saját végleges önelítéléséhez. A múltat nem kell letagadnia, de nem is kell annak foglyaként élnie. Minden megbocsátás pászka, kiszabadítás, új jövő ajándékozása.

Bűntudat, szégyen, önvád

Az önmegbocsátás folyamatában alapvető jelentőségű a bűntudat és a szégyen megkülönböztetése. A hétköznapi nyelvben a két fogalom gyakran összemosódik, a pszichológiai szakirodalom azonban eltérő folyamatokat kapcsol hozzájuk.

A bűntudat elsősorban egy konkrét cselekedetre irányul, míg a szégyen az egész személyre vonatkozó negatív önértékelést jelenthet.

A bűntudatnak fontos erkölcsi funkciója van: segít felismerni a bűnt, a másik megbántását, a jobb életlehetőségeket. A bűntudat egy tettre irányul, kifejezetten segít felismerni a bűnt és a megtérés egyik kiindulópontja lehet. Ám a szégyen az egész én negatív megítélésével járhat: a szégyent átélő ember ugyanis nem egyszerűen azt mondja magának, hogy rosszat tett, hanem azt, hogy ő maga rossz, értéktelen vagy szerethetetlen.

Ez a belső meggyőződés megnehezíti a változást, hiszen ha valaki saját személyiségét eleve értéktelennek tekinti, nehezebben hiszi el, hogy képes lehet új életet kezdeni. A keresztény teológia átkeretezi ezt a szégyent:

az ember istenképisége a személyes méltóságát jelenti, s nem azonos az erkölcsi teljesítményével.

Semmilyen bűnnel nem veszítjük el a méltóságunkat, a szerethetőségünket. Krisztus tulajdonképpen állandóan erre ébresztett rá minket: a bűnöst szeressük, a bűnét nem. S ez önmagunkra is vonatkozik.

Az önmagunkkal szembeni könyörtelenség oka lehet még az önismeretben, a múltban is. Az ember önmagáról alkotott képe már gyermekkorban formálódik. A családi környezet, a szülői elvárások, a dicséret és a büntetés módja, valamint az elfogadás feltételei mind hatással vannak arra, hogy a személy később miként viszonyul saját hibáihoz.

Ha valaki gyermekkorában azt tapasztalja, hogy a szeretet és az elfogadás elsősorban a jó teljesítménytől vagy a hibátlan viselkedéstől függ, felnőttként is kialakulhat benne az a meggyőződés, hogy csak akkor értékes, ha nem követ el hibát.

A hibázás ilyenkor nem egyszerűen egy rossz döntést jelent, hanem az önértékesség elvesztésének élményét.

A korábban kívülről érkező kritika idővel belső hanggá válhat, amely folyamatosan minősíti és elítéli az embert. Az önvád másik lehetséges forrása a maximalizmus. A maximalista személy nem elégszik meg azzal, ha megfelelően teljesít, hanem a hibátlanságot tekinti elérendő célnak.

Ez a hozzáállás a vallásos életben is megjelenhet. Az ember úgy érezheti, hogy csak akkor lehet jó keresztény, ha minden helyzetben helyesen dönt, és soha nem hibázik. Azonban a búza és a konkoly példabeszédére utalva hangsúlyozni szeretnénk: a keresztény életszentségre való törekvés azonban nem azonos a hibátlanság kényszeres igényével. Vannak gyomok, melyeket szemmel tartunk, de figyelmünk fő fókusza a búzán, a termésen van.

A jó keresztény nem abban perfekcionista és maximalista, hogy hibátlanságra törekszik, hanem jó termésre. Mózesnek, Péternek, Pió atyának is voltak bűnei – de voltak ezeket felülmúló jó terméseik is. Bármi is a marcangoló önvád gyökere: fel kell ismerni, hogy nem minden belső vád azonos a lelkiismerettel. A lelkiismeret a jó és a rossz felismerésére hív, a romboló önvád viszont gyakran a változás lehetőségét is elzárja.

A folytatásban arról lesz szó, miért ragaszkodhatunk az önbüntetéshez még a feloldozás után is, és hogyan vezethet a felelősségvállalás, a jóvátétel és az irgalom befogadása a kiengesztelődés szabadságához.

*****************************************************************

A szerzőről: Dr. Papp Miklós görögkatolikus pap, morálteológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Morálteológiai Tanszékének vezetője, egyetemi tanár. Oktatói és lelkipásztori munkájában kiemelt figyelmet fordít a keresztény életvezetés, az erkölcsi döntések és a családi kapcsolatok kérdéseire.

_{Irodalomjegyzék}

_{A) Szentírás és egyházi dokumentumok}

_{1. Ó- és Újszövetségi Szentírás. Budapest: Szent István Társulat.}

_{2. Katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest: Szent István Társulat, 1994.}

_Kiemelten:

_{1450–1460: A bűnbánó cselekedetei és az elégtétel.}

_{1468–1470: A kiengesztelődés szentségének hatásai.}

_{1846–1848: Isten irgalma és a bűn.}

_{3. II. János Pál pápa (1984): Reconciliatio et paenitentia. Apostoli buzdítás a kiengesztelődésről és a bűnbánatról.}

_{B) Teológiai és lelki irodalom}

_{Nouwen, Henri J. M. (1992): The Return of the Prodigal Son: A Story of Homecoming. New York: Doubleday.}

_{Nouwen, Henri J. M. (1996): The Inner Voice of Love. New York: Doubleday.}

_{C) Pszichológiai szakirodalom}

_{Hall, Julie H. – Fincham, Frank D. (2005): Self-Forgiveness: The Stepchild of Forgiveness Research. Journal of Social and Clinical Psychology, 24(5), 621–637.}

_{Tangney, June P. – Stuewig, Jeff – Mashek, Debra J. (2007): Moral Emotions and Moral Behavior. Annual Review of Psychology, 58, 345–372.}

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Dr. Papp Miklós atya, görögkatolikus pap, morálteológus

Letölthető anyagok: